A halálbüntetés kérdéséhez

Már Platón is megmondta, hogy a bölcs nem azért büntet, mert bűnt követtek el, hanem hogy a jövőben ne vétkezzenek: a múltat ugyanis már nem lehet visszacsinálni, de a majdani bűnöket meg lehet akadályozni.

*

Nem a harag, hanem a józan megfontolás diktálja, hogy a használhatatlant elválasszuk az egészségesektől. Aki büntet, annak a legkevésbé sem illendő haragudnia, mert a büntetés annál inkább szolgálja a javító szándékot, ha mérlegelés nyomán született.

*

Én minden büntetést egyfajta gyógyszerként alkalmazok: "Te még csak a tévelygések első fokozatáig jutottál, nem botlottál nagyot, de annál gyakrabban: a megjavításodhoz elég lesz előbb a négyszemközti, majd a nyilvános megrovás. Te már messzebbre mentél annál, hogy pusztán a szavak segíthetnének rajtad; a megszégyenítés már nem tart vissza, neked tehát valami erősebb, érzékenyebb büntetés jár: téged idegenbe száműzünk. A te megrögzött gonoszságod viszont már keményebb orvosságot kíván: nyilvános megbilincselés és börtön vár rád. Végül a te lelked már gyógyíthatatlan, bűnt bűnre halmoz, már ürügyre sincs szükséged, bár azt mindig talál a gonosz ember; számodra már öncél a bűnözés. A hitványság olyan mélyen belédivódott s annyira a lelkedbe fészkelte magát, hogy csak azzal együtt lehet kiűzni belőled. Te nyomorult, már régóta halni vágysz! Jót teszünk neked, megszabadítunk a másoknak, de magadnak is terhes őrültségedtől, és azt nyújtjuk neked, aki a magad és mások gyötrésében jeleskedsz, ami egyedül segíthet rajtad: a halált."

*

Bizonyos körülmények között a kivégzés a legnagyobb könyörületesség.

Forrás: Seneca, A haragról. In: Seneca prózai művei, II. kötet, Szenzár, Bp., 2004.

A kapitalizmusról

Teljes oktalanság volna részünkről a kapitalista rendszerért lelkesülni. Hisz nincs senkinek oly elvi álláspontja, mely jobban kötelezné harcra a kapitalizmus ellen, mint a kereszténységnek; senkinek sincs oly kötelezettsége visszaemlékezni s öntudatába hívni az erkölcstan parancsait, a tisztesség alapkövetelményeit, melyek mind e rendszert kárhoztatják s azt letörőnek, a keresztény erkölcsök megmételyezőinek, a középkori becsület és tisztesség megrontóinak tartják s kimutatják. Tudom, hogy ha így nézzük a kapitalizmust, akkor azt minden földszagú vagyonharácsolásban, minden gazdagodási törekvésben láthatjuk, mely a vagyonosodást mint célt, nem mint eszközt nézi s ezáltal azt az erkölcs szabályai alól emancipálja. Ilyen a kapitalista szellem mindig volt, s főleg a zsidóság képviselte azt. E szellemnek vaskarjai s karmai lettek a gépekben s mindazokban a kereskedelmi s forgalmi intézményekben s megnövelték a világ gazdagságát, s ugyanakkor eszközöknek bizonyultak a kapitalista, aranyimádó ösztönök <számára>. A zsidó, kufár szellemnek ütött az órája, az arany fénye elvakította a világot, s a zsidó szellem az aranyfény s bódulata által tért foglalt s győzött! Érdekes tárgyalásokat írnak a kapitalista szellemről, azokról a tényezőkről, melyek azt az utolsó századokban fölszították s naggyá növelték. Max Weber a kálvinistaság racionalista aszkézisében lát ilyet. Azáltal, hogy minden örömet, még sportot is, megbélyegeztek s gáncsoltak, az embert csak munkára s kötelességteljesítésre állították be, a munkát, a szerzést tették száraz úrrá az ember fölött. Az ember le van kötelezve a két kezének, mesterségének, ő is termelési gép. Így rászabadították az embert a földre. Hasonló bepillantásokat tesz Werner Sombart, mikor a zsidó vallásban s erkölcsi nézetekben látja a mai kapitalizmus egyik lendítő kerekét. — Manapság tény, hogy a kapitalizmus legkifejezettebb, legjellemzőbb képviselői a zsidók. Vallási nézeteik ráképesítették őket a féktelen s feszélytelen vagyonszerzés minden üzelmére és fogására és fortélyára. Fölszabadították az üzleti életet minden ethikai elfogódottságtól, s ezt a tért és mezőt kivették az ethika fönnhatósága alól. Szabad lett a vásár, s olyan az élet és szokások, hogy egyre azt kellett a tradicionális ethikaval szemben mondani, hogy ezt meg azt nem lehet az üzleti életben alkalmazni, vagyis így külön ethikája lett!

Forrás: SOLILOQUIA I., 1919. augusztus 16.