Malom

Malom, 1962. (Illusztrációk William Blake verseihez)

Citatum

A materialitás és a szentimentalitás valójában egyáltalán nem ellentétei egymásnak, az egyik nem juthat messzire a másik nélkül, és a kettő együtt éri el legkiterjedtebb kibontakozását. Ennek igazolásával találkozunk Amerikában, ahol miként teozófiáról és spiritizmusról készült tanulmányainkban alkalmunk volt ezt megjegyezni, a legrosszabb álmisztikus különcségek születnek és terjednek el hihetetlen gyorsasággal, miközben az iparosodás és az »üzlet« iránti szenvedély már az őrültséggel határos szintet ér el. Ilyen helyzetben nem a két tendencia egyensúlyáról lehet beszélni, hanem két egyensúlytalanságról, ami az egyiket hozzáfűzi a másikhoz, és ezek ahelyett, hogy kompenzálnák, folytonosan elmélyítik egymást. E jelenség indoka könnyűszerrel belátható: ahol az igazi és tradicionális intellektualitás a minimumra csökkent le, a legtermészetesebb, hogy a szentimentalitás fölénybe kerül. (...) Kortársaink »moralizmusa« ily módon nem más, mint gyakorlati materializmusuk szükségképpeni kiegészítője.

Forrás.

A márványszirteken

Ha az ember elveszti a tartását, akkor a félelem kezdi irányítani, s a félelem örvényeiben vakon sodródik.

*

Mélységesen mély a gyűlölet, ami az alacsonyrendű szívekben a szépséggel szemben gyúl.

*

Ahol csak repedezni kezdtek az ember alkotta épületek, gombamód szaporodni kezdett az ő [a főerdész, a "gonosz orvos"] fajtája. Ott működtek és tevékenykedtek, ahol a szolgák megtagadták az ősi háznak a szolgálatot, ahol a hajókon vihar közben lázadás tört ki, ahol cserben hagyták a csata királyát.

*

Az emberi rend annyiban hasonlít a világmindenségre, hogy időről időre el kell égnie ahhoz, hogy újjászülethessen.

*

(...) sokat számít minden terv esetében, ha időről időre egy kitűnő szellem véleményt alkot róla.

*

A jó tanár közelsége világossá teszi számunkra azt, amit tulajdonképpen mi is akartunk, és képessé tesz rá, hogy önmagunkká legyünk. Azért vésődik a nemes példakép mélyen a szívünkbe, mert rajta keresztül sejthetjük meg, mire vagyunk magunk is képesek.

*

(...) ez az élet értelme - megismételni a teremtést a mulandóságban, úgy, ahogy a gyermek játék közben megismétli az apa művét. Ez a vetés és a nemzés, az építés és a rend, a kép és a költészet értelme, hogy bennük a nagy mű ad magáról hírt, mint színes üvegből való tükrökben, amelyek hamarosan eltörnek.

*

A rend felborulása senkire sem hoz szerencsét.

*

Mi, emberek, ha a hozzánk illő foglalkozást űzzük, akkor hivatalt viselünk - s ilyenkor furcsamód a sérthetetlenség nagyszerű érzése kerít hatalmába.

*

(...) a nemes szívekben él a leghevesebben a nép szenvedése. Amikor a jog és erkölcs iránti érzék megfogyatkozik, s mikor a félelem elhomályosítja az elmét, akkor a hétköznapi emberek ereje hamar elfogy. De a régi törzsek körében még él a valódi és jogszerű mérték tudása, s innen törnek elő az igazságosság új csírái. Ezért élvez a nemes vér minden népnél elsőbbséget.

*

Itt lépni kellett, s ezért rendfenntartókra volt szükség és új teológusokra, akik ismerik a rossz megjelenési formáit, sőt a bajok gyökerét is; csak aztán jöhet a megszentelt kard csapása, hogy villámként hatoljon át a sötétségen.


Forrás: Ernst Jünger - A márványszirteken. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2004. . Részlet a műből. Ajánlás.

T. S. Eliot: Marina

Quis hic locus, quae regio, quae mundi plaga?*

Micsoda tengerek micsoda partok és szürke sziklák és szigetek
Micsoda vízcsapkodás a hajóorr körül
És fenyőillat és a fenyőrigó füttye a ködben
Micsoda képek térnek vissza most
Ó én lányom.

Azok akik a kutya fogát hegyezik és azt mondják
Halál
Azok akik a kolibri dicsőségében csillognak és azt mondják
Halál
Azok akik az elégedettség disznóólában ülnek és azt mondják
Halál
Azok akik az állatok önkívületét szenvedik és azt mondják
Halál

Lényegtelenné váltak, semmivé csökkentette őket a szél,
A fenyő lehellete, a köd erdődala
Ez a kegyelem feloldotta őket e helyen

És ez az arc mi legyen, e nem olyan tiszta, de tisztább
Ez az érverés a karban, e nem oly erős, de erősebb —
Örökbe, kölcsönbe adták? távolibb mint a csillagok és közelibb mint a szem
Levelek és siető léptek közt suttognak és halkan nevetnek
Az álom alatt, hol találkozása van minden vizeknek.

Az orrfa jégtől, a festék hőségtől repedt meg.
Én tettem ezt, én vagyok az, aki ezt elfeledte,
De most emlékezik.
Az árbocot a szú, a vitorlát a penész megette
Ama júniustól eme szeptemberig.
Nem tudva tettem ezt, félig akarva öntudatlanul azzal, ami enyém.
A fenékpalánksor léket kapott, az eresztékek tömítésre várnak.
Ez a forma, ez az arc, ez az élet
Él, hogy túléljen egy rajtam túli idővilágban –
Mondjak le életemről ezért az életért, szavaimról ama ki nem mondottakért,
Az ébredésért, a megnyílt ajkakért, az új hajókért.

Micsoda fenyvesek, micsoda partok és gránitszigetek a vitorlarúdjaim felé
És fenyőrigó rikkantása a ködben
Ó lányom.


*„Mi ez a hely? Mily táj, mi sarka a világnak?”
Seneca – Hercules Furens

(Vas István fordítása)