A hierarchiáról (J. Evola)

A ciklus-törvények alapján a tradicionális hierarchiák és akciójuk kapcsán rögtön vissza kell utasítani azt az elképzelést, miszerint ezek alapvető és kizárólagos jellegzetessége a magasabb rendűnek az alacsonyrendű feletti kényszere, elnyomó és erőszakos uralma lenne. Amikor ugyanis létezik s kellőképpen hosszan fennmarad egy hierarchia, különös nyomatékot kap a spirituális akció. Tradicionálisan ezért „cselekvés nélküli cselekvésről” lehet beszélni (kínaiul: wei-wu-wei), de használatos a „mozdulatlan mozgató” (egy olyan princípium arisztotelészi megjelölése, amely anélkül, hogy maga mozogna, minden mozgás fenntartója) és a „pólus” vagy tengely szimbolikája is, amely körül az alsóbb erők minden rendezett mozgása zajlik; különösen fontos elem az igazi tekintély és egy „olümposzi” minőségű uralkodóiság megléte és közvetlen megszilárdítása, nem erőszak segítségével, hanem a puszta jelenléttel; végül olykor a mágnes hasonlatát is használják, ami miként alább látni fogjuk, a tárgyalt probléma megértésében döntő jelentőségű. Ugyanakkor minden hierarchikus és állami rendszer erőszakos eredetének az elmélete – ami oly kedves témája a baloldali történetírásnak és ideológiának – végletes egyoldalúsága, sőt igénytelen és torz volta okán teljesen elutasítandó.

Általánosságban szólva, miféle képtelenség lehet azt hinni, hogy egy valódi szellemi tekintély és tradíció képviselői emberek után futkosnának, hogy azokat megragadhassák és a nekik megfelelő helyre őket leköthessék, s érdeklődést tanúsítsanak aziránt, hogy létrehozzanak és fenntartsanak olyan viszonylatokat, amelyek révén ők mint látható vezetők tűnhetnének fel. Minden normális és tradicionális hierarchia lényegi alapja nem a puszta alávetés, hanem az alacsonyabb rendűek részéről történő elismerés és beleegyezés. Nem a felsőbbrendű az, akinek az alacsonyabb rendűre szüksége van, hanem éppen ellenkezőleg, amire már Platón is rávilágított; nem a vezető az, akinek követőkre van szüksége, hanem a követők azok, akik vezetőt igényelnek, különösen a kritikus helyzetekben.

Az igazi hierarchia lényege abban áll, hogy egyes létezőkben tényleges jelenlét és valóság formájában él az, ami másokban csak mint előérzet, tendencia vagy gondolat van jelen, ezért az előbbiek ezeket elkerülhetetlenül vonzzák és nekik az utóbbiak természetes módon alárendelődnek, mégpedig kevésbé egy külsőlegességnek, mint inkább az ő igazibb „Énjüknek”. Az ősi hierarchiák világában ebben rejlik az áldozatra való készség, minden fényes hősiesség, minden szabad és férfias odaadás rejtélye – és másrészről a tekintély, a nyugodt erő és befolyás titka, amit a legfelfegyverzettebb és legrettegettebb zsarnok sem lehet képes magának kivívni.

Julius Evola: A hanyatlás misztériuma

N. Bergyajev a kommunizmusról

"Az értékek hierarchiája már a polgári-kapitalista társadalomban eltorzult. A polgári életfelfogás tagadja a szellemi értékek anyagiak feletti magasabb rangját. Így már a polgári érában elkezdődött a kultúra minőségi leépülése. A polgári világ immár meghajolt Mammon előtt. A kommunisták a technika túlságos jelentőségét a kommunizmus építésében az ipari tőkés társadalomból vették át, és ez gyakran nem más volt, mint Amerika utánzása. Ám a technikáért való rajongás a kommunizmusban eszkatologikus jelleget öltött.

A kommunizmust alapvető ellentmondás jellemzi. Egyrészt fellelkesíti az embereket a világ egyetemes átalakításának eszméjével, elragadottságot kelt, és emberfeletti tevékenységre készteti őket. Másrészt unalmas földi paradicsomot, bürokratikus birodalmat valósít meg, amelyben az egész életet a legkisebb részletig ésszerűsítették. Minden titkot kiirtottak, és a végtelenség minden perspektíváját lenyesték. A gazdaság bizonyul az ember végső sorsának, azon túl nincs semmi, se élet, se lét. A nagy eszmék Istenről és emberről mind ki vannak irtva. Az emberi élet szellemi tartalma visszavonhatatlanul odaveszett. (…)

Lehetetlen a kommunizmust megérteni, ha csak mint társadalmi vagy gazdasági rendszert nézzük. A vallásellenes propaganda szenvedélyességét és a Szovjet-Oroszországban végrehajtott vallásüldözést csak akkor érthetjük meg, ha a kommunizmusban valamiféle vallást ismerünk fel, amely le akarja váltani a kereszténységet. (…) Ez a végleges „e világ” vallása, utolsó, végleges tagadása a másvilágnak és a szellemi életnek. (…)

A történelemben először kísérelték meg az orosz kommunisták a kommunista eszmét az életben realizálni. Eddig a kommunista szellemnek csak egy-egy kitörését ismerjük a történelemből, de vajon hogy vonultak be a kommunisták az élet színpadára? Milyen lelki feltételek között tették ezt? És milyen arckifejezéssel?

Az orosz kommunistákra lelki durvaság, visszataszító erkölcsök és mélységes kegyetlenség jellemző. Fellépésükkor nem adatott meg nekik a szépség kegyelme. A kommunisták ressentiment-t hordoznak a szívükben. Ingerültek, mert érzika  csúfság általuk keltett hatását, ez bántja őket. A kommunizmusban minden rútnak bizonyult: az arckifejezés, a mozdulatok, a közönséges lelkület, a kommunista erkölcsök és a kommunista hétköznap. Ennek a jelenségnek mély ontológiai értelme van.”

In: Nyikolaj Bergyajev – A kommunizmus igazságai és hazugsága, Kairosz, 2003, 42-46.

"Ekkor értöttem mög, hogy miért kerülte mög az apám mindön hajnalban a földet; mert ilyenkor a legszöbb; mert maga löhet az embör, és egyedül élvezheti azt a földi boldogságot, hogy ez a paradicsom az ű két kezinek a munkájábul születött. Ezt a gyönyörűségöt nem löhet elmondani.

1960-ban kerültem be a szövetközetbe. Kezdő évek voltak, döcögött a gazdaság. Művelt embörök gyüttek hozzám, akik tudták, hogy valamikor nem voltam a legrosszabb gazda, és mögkérdözték tűlem, hogy miért nem mögy a gazdaság. Így feleltem:

>>Mert hajnalonként egyikőjüknek se lesz csatakos a kis bundája, se a lódenkabátja. Kendtök egyször se kel föl olyan korán, egyször se kerüli körül a táblát, hogy mögnézze, ez a föld mit kér, hogy ez az ugar mit kíván. A kisparaszt a hordáskor az élet mindön szömit összeszödte, és vigyázott, hogy el ne szórja. A mi gazdaságunkban a behordó kocsik után mög terítve volt az út, csak úgy sírt a lelköm.<< [...]

Ezt az életöt akkor is végigélném, ha újra születnék, mert az igazi boldogságot csak a földtül löhet mögkapni. Nem csuda, hogy anyaföldnek hívják, mert az anya és a föld adta szeretet egyazon boldogság."

In: Szenti Tibor: Parasztvallomások - Gazdák emlékezése Hódmezővásárhelyről

Méltóság és méltatlanság

~ ~ ~

A különbség Ég és föld.

Templomok a porban

(Csendőrségi Lapok, 1940)

Százszámra hullanak a porba Nyugat és Dél templomai, pedig ezek a templomok nem az ellenség betörésének meggátlására hivatott bunkerek, betonerődítmények, hanem az áhítatnak Isten dicsőségére épített hajlékai s tornyaik a megtisztult lélek iránytűi. Nem használták várakul, fegyverraktárul, még csak óvóhelyül sem. Semmi, de semmi sem adott rá okot, hogy a romboló bombák ezrei ezeket válasszák célpontjaikul.

Amióta hívő lélekkel él az ember a földön, minden idők háborúja óvta és kímélte a templomokat, méltán kérdezhetjük hát, hogy mit akar az ellenség ezzel a légi kalózkodással? A kereszténység ellen tör? Az oltárokat, szószékeket és harangokat akarja megsemmisíteni Európa sokat szenvedett földjén? Meg kell értsük ezt a harcmodort, mely nem ismer sem embert, sem Istent- s a pokollal is szövetkezik, csakhogy elérje a célját. Ez a cél pedig a hátország lelki összeroppantása, megfélemlítés, rettegés, örökös halálfélelem, gyász, nyomorúság keltésével, mindenképp, mindenáron, mert belátja, hogy az emberiesség eszközeivel már nem boldogul.

Régóta figyelhetjük, hogy a szemtől-szembeni harcban alulmaradt ellenség a lelkekre vetette magát, arra számítva, hogy amit nem bír nyíltan, karddal a kézben, azt elvégzi alattomban, a féreg munkájával. A példa ott lebeg a szeme előtt: így "győzött" 1918-ban is. Most azonban keményebbnek bizonyult a dió, nem használtak a hazug szavak s ezért kell lángba borulniok és romba dölniök Nyugat és Dél városainak.

Mély szánalommal, egyben csodálattal nézzük embertársaink millióinak határtalan szenvedését és helytállását. A tatárjárás és törökdúlás borzalmas időszaka elevenedik meg lelki szemeink előtt, lerombolt templomaival és kiirtott területeivel. A bizonytalanságnak az az iszonyú súlya nehezedik ezekre a békés munkájukat végző emberekre is, akik naponta temetnek, új meg új tömegsírokat ásnak, új temetőket nyitnak s még harang sem kondul meg halottaik felett, mert porban hevernek oltáraik és harangjaik. És mégis hisznek, dolgoznak, kitartanak, mert tudják, hogy olyan jövőt érdemelnek ők és ivadékaik hosszú sora, ahogyan elviselik a rájuk mért szenvedéseket. Ha romba dőlnek is templomaik és porba hullnak is oltáraik, Isten méltó gyermekei és erős hazafiak maradnak.

Nekik szól az ige, hogy csak a Golgotán át vezet az út a feltámadáshoz s minden újjászületést keserves Nagypéntek előz meg. Ők is tudják már, hogy a romokon új templomok emelkednek s a tömegsírokból új élet támad, szebb, jobb és igazabb, mint a régi volt, mert vállalják a kereszthordozást. Isteni törvény ez, jutalmazása azoknak, akik bátran és kemény derékkal mennek a szenvedések elé!

Ezek a megcsonkított és porba rombolt templomok semmiképp sem közömbösek nekünk, magyaroknak és csendőröknek. Ezeréves, remekbe faragott köveik a mi hősi történelmünket is hirdetik. Míg épültek, mi tartottuk távol tőlük Kelet pusztító hordáit - másként nem épülhettek volna fel, - a későbbi évszázadokban megint csak mi védtük épségüket vérünk hullásával, olyan hősi erőfeszítéssel, amilyent nem ismer többet a világtörténelem!

Sajnáljuk, most nem tudtuk elhárítani felőlük a vészt, de azt az eszmét, amelyet szolgáltak, megint csak megvédjük, életünk árán is. Mi csendőrök hálásak vagyunk a sorsnak, hogy éppen mi járhatunk ennek a harcnak az élén, mert ez a harc - a mi hivatásunk.

A romba dőlt templomok hirdetik, hogy az ellenség végső rohamra indult, a lelkek megtörésére.

Nem először tesszük szóvá ezen a helyen, hogy a most folyó hatalmas mérkőzés egyik gyilkos fegyvere a hazug hírverés, a lélekmérgezés is. Ennek a harcnak nincsen arcvonala, harci területe minden talpalatnyi föld, ahol ember lakik. Útja és lehetősége ezernyi a lélek megkísértésére. Azon kezdi, hogy megingatja a győzelembe vetett hitet, kiöli a közös célokért küzdő fegyvertársak iránti bizalmat, kishitűséget ébreszt, elernyeszti a lelket s végül kiüti a fegyvert a kemény férfi kezekből - csüggesztő szóval. Az ilyen ellenfélnek hiába vannak már félelmetes harci eszközei, ahol elernyed a lélek, ott értéktelen lim-lommá válik a fegyver.

Még sohasem kellett úgy vigyázni a lélek épségére, mint ma. A vigyázásnak pedig megvannak a hivatottjai s a csendőr ezek legelső sorába tartozik!

Kötelességére nem kell rámutatni, mert ezzel minden csendőr tisztában van.