"Ekkor értöttem mög, hogy miért kerülte mög az apám mindön hajnalban a földet; mert ilyenkor a legszöbb; mert maga löhet az embör, és egyedül élvezheti azt a földi boldogságot, hogy ez a paradicsom az ű két kezinek a munkájábul születött. Ezt a gyönyörűségöt nem löhet elmondani.

1960-ban kerültem be a szövetközetbe. Kezdő évek voltak, döcögött a gazdaság. Művelt embörök gyüttek hozzám, akik tudták, hogy valamikor nem voltam a legrosszabb gazda, és mögkérdözték tűlem, hogy miért nem mögy a gazdaság. Így feleltem:

>>Mert hajnalonként egyikőjüknek se lesz csatakos a kis bundája, se a lódenkabátja. Kendtök egyször se kel föl olyan korán, egyször se kerüli körül a táblát, hogy mögnézze, ez a föld mit kér, hogy ez az ugar mit kíván. A kisparaszt a hordáskor az élet mindön szömit összeszödte, és vigyázott, hogy el ne szórja. A mi gazdaságunkban a behordó kocsik után mög terítve volt az út, csak úgy sírt a lelköm.<< [...]

Ezt az életöt akkor is végigélném, ha újra születnék, mert az igazi boldogságot csak a földtül löhet mögkapni. Nem csuda, hogy anyaföldnek hívják, mert az anya és a föld adta szeretet egyazon boldogság."

In: Szenti Tibor: Parasztvallomások - Gazdák emlékezése Hódmezővásárhelyről

Méltóság és méltatlanság

~ ~ ~

A különbség Ég és föld.

Templomok a porban

(Csendőrségi Lapok, 1940)

Százszámra hullanak a porba Nyugat és Dél templomai, pedig ezek a templomok nem az ellenség betörésének meggátlására hivatott bunkerek, betonerődítmények, hanem az áhítatnak Isten dicsőségére épített hajlékai s tornyaik a megtisztult lélek iránytűi. Nem használták várakul, fegyverraktárul, még csak óvóhelyül sem. Semmi, de semmi sem adott rá okot, hogy a romboló bombák ezrei ezeket válasszák célpontjaikul.

Amióta hívő lélekkel él az ember a földön, minden idők háborúja óvta és kímélte a templomokat, méltán kérdezhetjük hát, hogy mit akar az ellenség ezzel a légi kalózkodással? A kereszténység ellen tör? Az oltárokat, szószékeket és harangokat akarja megsemmisíteni Európa sokat szenvedett földjén? Meg kell értsük ezt a harcmodort, mely nem ismer sem embert, sem Istent- s a pokollal is szövetkezik, csakhogy elérje a célját. Ez a cél pedig a hátország lelki összeroppantása, megfélemlítés, rettegés, örökös halálfélelem, gyász, nyomorúság keltésével, mindenképp, mindenáron, mert belátja, hogy az emberiesség eszközeivel már nem boldogul.

Régóta figyelhetjük, hogy a szemtől-szembeni harcban alulmaradt ellenség a lelkekre vetette magát, arra számítva, hogy amit nem bír nyíltan, karddal a kézben, azt elvégzi alattomban, a féreg munkájával. A példa ott lebeg a szeme előtt: így "győzött" 1918-ban is. Most azonban keményebbnek bizonyult a dió, nem használtak a hazug szavak s ezért kell lángba borulniok és romba dölniök Nyugat és Dél városainak.

Mély szánalommal, egyben csodálattal nézzük embertársaink millióinak határtalan szenvedését és helytállását. A tatárjárás és törökdúlás borzalmas időszaka elevenedik meg lelki szemeink előtt, lerombolt templomaival és kiirtott területeivel. A bizonytalanságnak az az iszonyú súlya nehezedik ezekre a békés munkájukat végző emberekre is, akik naponta temetnek, új meg új tömegsírokat ásnak, új temetőket nyitnak s még harang sem kondul meg halottaik felett, mert porban hevernek oltáraik és harangjaik. És mégis hisznek, dolgoznak, kitartanak, mert tudják, hogy olyan jövőt érdemelnek ők és ivadékaik hosszú sora, ahogyan elviselik a rájuk mért szenvedéseket. Ha romba dőlnek is templomaik és porba hullnak is oltáraik, Isten méltó gyermekei és erős hazafiak maradnak.

Nekik szól az ige, hogy csak a Golgotán át vezet az út a feltámadáshoz s minden újjászületést keserves Nagypéntek előz meg. Ők is tudják már, hogy a romokon új templomok emelkednek s a tömegsírokból új élet támad, szebb, jobb és igazabb, mint a régi volt, mert vállalják a kereszthordozást. Isteni törvény ez, jutalmazása azoknak, akik bátran és kemény derékkal mennek a szenvedések elé!

Ezek a megcsonkított és porba rombolt templomok semmiképp sem közömbösek nekünk, magyaroknak és csendőröknek. Ezeréves, remekbe faragott köveik a mi hősi történelmünket is hirdetik. Míg épültek, mi tartottuk távol tőlük Kelet pusztító hordáit - másként nem épülhettek volna fel, - a későbbi évszázadokban megint csak mi védtük épségüket vérünk hullásával, olyan hősi erőfeszítéssel, amilyent nem ismer többet a világtörténelem!

Sajnáljuk, most nem tudtuk elhárítani felőlük a vészt, de azt az eszmét, amelyet szolgáltak, megint csak megvédjük, életünk árán is. Mi csendőrök hálásak vagyunk a sorsnak, hogy éppen mi járhatunk ennek a harcnak az élén, mert ez a harc - a mi hivatásunk.

A romba dőlt templomok hirdetik, hogy az ellenség végső rohamra indult, a lelkek megtörésére.

Nem először tesszük szóvá ezen a helyen, hogy a most folyó hatalmas mérkőzés egyik gyilkos fegyvere a hazug hírverés, a lélekmérgezés is. Ennek a harcnak nincsen arcvonala, harci területe minden talpalatnyi föld, ahol ember lakik. Útja és lehetősége ezernyi a lélek megkísértésére. Azon kezdi, hogy megingatja a győzelembe vetett hitet, kiöli a közös célokért küzdő fegyvertársak iránti bizalmat, kishitűséget ébreszt, elernyeszti a lelket s végül kiüti a fegyvert a kemény férfi kezekből - csüggesztő szóval. Az ilyen ellenfélnek hiába vannak már félelmetes harci eszközei, ahol elernyed a lélek, ott értéktelen lim-lommá válik a fegyver.

Még sohasem kellett úgy vigyázni a lélek épségére, mint ma. A vigyázásnak pedig megvannak a hivatottjai s a csendőr ezek legelső sorába tartozik!

Kötelességére nem kell rámutatni, mert ezzel minden csendőr tisztában van.