Megvetést csak az érdemel, ki keblének tiszta meggyőződését, lelkiismeretét, szóval önmagát megtagadja, hogy hivatalba léphessen.

*

A nép vallástalansága pedig lassan, de halálosan maró féreg, mely a polgári társaság erkölcsi életének gyökerén rágódik, földúlja mindazon erős, de szelíd kötelékeket, melyekkel a vallás az erkölcsiséghez kapcsolja a népet; megfosztja a polgári társaságot a törvények szentségének titkos, de legbiztosabb őrétől: a tiszta és nem egyedül formákban mutatkozó, hanem a szívben gyökerezett vallásnak és lelkiismeretnek intő szavától.

*

De legyen bármiképpen a dolog, a megvesztegetés mindenkor csak alacsony eszköz, és annak nemei közt legalacsonyabb, legveszélyesebb a pénzzel és egyéb anyagi érdekekkel történt megvesztegetés. (...) az olyan ember, kit pénzzel, anyagi érdekekkel vesztegettek meg: gyalázatos és megvetésre méltó mindenkor, mert kebléből kialudt a becsületesség utolsó szikrája, és lelkiismerete portéka, mely a többet ígérőnek kezébe kerül.

*

Törvény, igazság és lelkiismeretes meggyőződés szerint, félelmet, csüggedést, önhaszonkeresést ne ismerjen, s védje mindenkor az alkotmányos szabadságnak és törvényes rendnek egyesült érdekeit. Ez az ellenzék nemes feladata, ez legszentebb kötelessége.

*

Hideg és komoly megfontolás a tárgyak megítélésében, csüggedést nem ismerő buzgóság a jónak ismert vélemény védelmében szükségesek az ellenzék tagjában, és azon elhatározás, hogy kimondja véleményét, habár az többséget nem nyerne is, habár azt harsány kiáltozások biztató hangjai nem támogatnák is, kimondja nyíltan, ha maga maradna is.

*

...ha tíz férfiú marad is, legyen csüggedetlen, vigyázó és becsületes, s hasznos szolgálatot teend a hazának, habár hatása kisebb lenne is.

*

Vessen ki-ki számot belső meggyőződésével, s mit józan megfontolás után jónak lát, s mit keble Istene sugall, amellett álljon meg ingatlanul, csüggedést nem ismerő szilárdsággal.

*

Igyekezzünk becsületes úton sikert szerezni becsületes törekvéseinknek, de a tüsténti siker reménye nélkül is teljesítsük kötelességünket.

*

Tegyük félre a rossz indulatnak s alaptalan gyanúsításoknak ezerszínű szemüvegét, nehogy számításainkban és a teendők megítélésében csalatkozzunk.

*

...a fejedelemnek magas személye több mint első tisztviselője a közállománynak. Ő atyja egyszersmind népének, s a fejedelem és nemzet között az atyai szeretet és fiúi bizodalom szorosabb s édesebb kapcsainak is kell fönnállani.

*

Királyi széke nem csak hatalmának anyagi erejében, hanem hű magyarjainak hódoló tisztelettel párosult buzgó szeretetében is ingatlan támasszal bír, s a nemzetnek többsége, de nem csak többsége, hanem az egész nemzet, nem hajhászott, hanem a kebelnek mélyéből önként fakadó bizodalommal állja körül alkotmányos királyának szentséges személyét.

A kétféle közhelyről

A közhelyeket a nyelvben a lélek figyelmetlensége szüli. Használunk egy igazságot anélkül, hogy tartalmára gondolnánk, egy ítéletet anélkül, hogy alkalmazásának érvényességét ellenőriznénk. Pedig a nyelv – a nyelvben megjelenő gondolat, szellemi érték – önmagában nem áll meg: szüksége van lankadatlan szeretetünkre, figyelmünkre, részvételünkre, hogy ő is közölhesse velünk kortalan bölcsességét és világosságát. Enélkül a nyelv visszahúzódik, bezárul, előbb-utóbb üres és hideg tárggyá válik – ahogyan a beszédére figyelmetlen ember is egyfajta egoizmus terméketlen világába száműzi magát. Igaz, tovább beszél, de beszédében elszaporodik az üresjárat, mind gyakoribb lesz az elhaló, csak öröklött, de meg nem élt igazság: a közhely.

Pedig a közhely, a „közös hely” többnyire „örök hely” is, mit nemzedékek pótolhatatlan tapasztalata szerzett meg a mindenkori jövő számára. Rejtett kincs, örök forrás, ha érzéketlen lépteink be is tapodták, végképp fölismerhetetlenné téve a hozzávivő utakat. Korunk egyik alapvető tévedése, hogy sorra megfosztotta magát a nagy és ősi jelképek erejétől, a valóságot egyedül a tények egysíkú felszíni világára csökkentve. Nemcsak mi, de beszédünk is megsínylette ezt a „világomlást”. Nyelvünk ugyanis egyszerre kifejezője a kimondhatónak és kimondhatatlannak, a konkrétan adott és a természetfeletti világnak, annak, ami aktuális és annak, ami örök. Hasonlóképp: nyelv nélkül sose tudnánk „kimondani” személyiségünket, létünk egyszeriségét – de örök, egyetemes közösségünket, összetartozásunkat se. Igaz, a kimondhatatlant sose tudjuk kimondani – de ez nem azt jelenti, hogy nincsen. Ellenkezőleg: ő az, aki beszél. Ő az a nélkülözhetetlen Ige, amelyből szavaink fakadnak, amikor valóban szavakra, „szavainkra” találunk.

Ebben az értelemben kétféle közhelyet ismerünk. Az egyik: halott hely, betemetett forrás. A másik: szent hely, jelenünk és a századok, múltunk és örök jövőnk metszési pontján. Nélkülük lehetetlen az ember többsíkú realitásának megvalósítása, míg bennük és általuk létünk egyszerre zajlik az aktualitások és az időtlen realitások síkján. A nyelv – az igazi – távolról se csak információk eszköze, hanem mindenekfölött önmaga örökös liturgiája, megragadhatatlan erők tolmácsa. A „puszta nyelv” olyan, mint a „puszta tény”, amiről már Rilke megírta: „Rettenetes, hogy a tényektől sose tudhatjuk meg a valóságot!”

A nagy nyelvi közhelyek valójában éppoly kimeríthetetlen forrásai életünknek, mint a nagy parabolák és jelképek. Amikor ezek üresekké és nevetségesekké válnak – az nem a jelképek hibája, hanem a mi elégtelenségünk bizonyítéka. Ezért visszahódításuk se történhet másképp, mint teljes emberségünk, szellemi és lelki életünk alapvető megújítása árán. A valódi közhely, közös hely, olyan, mint a megunt és elhagyott atyai ház, mely hűtlenségünkben is lankadatlanul egész egzisztenciánk legmélyebb megértését kínálja fel számunkra.


(Új Ember, 1968. december 8.)

"Hallgatni arany" - mondja a falusi vénasszony, bár igazából nem tudja, mit beszél. A dialektika megkerülhetetlen szabálya szerint végül minden nagy felfedezésből közhely lesz, és akkor elveszíti igazságát. Maga az ismétlés érvényteleníti. Az élő gondolat, mely tudatában van a jelentésének, gépies fordulattá válik, s akkor erőtlenül, észrevétlenül siklik át fölötte az elme. A toposzok megvetése nem az eredetiség indokolatlan kultuszából ered, s nem feltétlenül a sznobság következménye, hanem egy nagyon is helytálló megfigyelésen alapul, miszerint az a gondolkodás tagadása; sőt: annak a kiszorítása.

Citatum

A korszerűség csupán az önállótlan intellektusú emberek szemében érv az igazság mellett.

Tisza István és Ferenc József

Az idézőjelbe nem tett részek Horánszky Lajostól származnak, az idézőjelesek pedig Tisza Istvántól.

(A szövegek forrása Horánszky Lajos: Tisza István és kora. Tellér, Budapest, 1998.)

Weöres Sándor: Századvég

Huszadik század vége: az idősebb
fáradtan nyalogatja sérülését
mit háború és tirannizmus ejtett
s az ifjabb tombol emléktelenül.

Korszak-váltás. Tagolt beszéd helyett
néhány tucat indulatszó elég,
míg füst-gatyában és már ismerősen
s lomhán megérkezik az ismeretlen.