Szent István napján

Nem áll-e idegenen köztünk a vallásos szellem ez ihletett alakja, kiben gondolat, vágy, élet és érzelem merő, mélységes hit? Értjük-e mi azt az embert, a XI. század szentjét, ki országunkat, királyságunkat alapította, koronánkat szerezte s megszentelte, ki Európa színpadára állított minket? Nem vagyunk-e hajlandók oltára fölé írni «ignoto Deo»? Ki bár csont a mi csontunkból és vér a mi vérünkből, de szellemét, lelkét mintha föl nem foghatnók, oly idegenszerűnek látszik, — nyelvét mintha nem értenők, oly ósdiasan hangzik. (...)

István király a XI. századbeli kereszténység megtestesülése: ez a kereszténység pedig oly mély és bensőséges, oly erős és elszánt volt, hogy Szent István korában az egész világot, az észt s a szívet, a társadalmat és civilizációt mozgatta (...).

A mi társadalmunk más csillagzatok alatt él; a régi eszmék halványak, a régi valóságok s maga ez a legnagyobb történelmi valóság, a kereszténység, mintha vonzerejüket s hatályukat elvesztették volna. Ki értené meg közülünk a XI. század vezérgondolatait? Ki értené, K. H., midőn a Karst-hegység kopár, törmelékes, napsugártól izzó völgyeiben áll, hol gyönge vízcsermelyek kígyóznak fáradtan, hogy e sekély vízerecskék hajdan hatalmas folyamok voltak, melyek az argonauták mesés hajóit emelhették? Úgy vagyunk a keresztény hit szellemével; ez hatalom volt, mely hajdan világokat mozgatott s emelt, s most a szív benső világába zárkózva várja újra föltámadását. (...)

Ez alakok mind radikális, elszánt jellemek, a szellem őserejével rendelkező lelkek voltak, kik miután önmaguk elteltek kereszténységgel, a keresztény szellemet mindenfelé kisugározták. Oly alakok, kiknek hite s buzgalma oly mély volt, hogy népek számára nyílt meg belőlük az újjászületés árama. (...)

A XI. szá­zad kereszténysége nem volt oly gyáva, hogy keresztény népek kormányában a materializmust megtűrte volna, hanem saját elveit akarta megvalósítani a trónon úgy, mint a családban, a műhelyben úgy, mint a harci ménen, s a világ színterére léptette azokat az egész keresztényeket, kik meg vannak győződve arról, hogy ha Krisztus az igazság, neki kell hódolnia nemcsak Szent Péter hajójának, hanem az országok kormányrúdjainak is s neki kell áldozatokat bemutatni nemcsak a templom, hanem a haza sokat emlegetett oltárain is. István király kormányrúdja a kereszt volt. A középkori kereszténységben a királlyá való fölkenés mintha csak valami nyolcadik szentség volna — a királyoknak isteni, apostoli missziót adott, s azért Habsburgi Rudolf, midőn koronáztatásánál sietősen keresték a császári jogart s meg nem találták, az oltárhoz lépett, levette a keresztet, mondván: «itt az én jogarom, másra nem tartok igényt». (...)

Királyunk, ki vezérünk egyszersmind az Istenhez.. . Ó ez a valódi király, király és pap, — hős és apostol. . . egyszóval szent, kit az Isten adott nekünk, mondván: ecce ego mittam Angelum meum ante faciem tuam . . . íme angyalomat küldöm neked, ki vezessen téged. (...)

Vagy ha már a régi korok nagysága nem ébresztheti fel törpeségünk öntudatát: mit akarunk önmagunkkal, e hullámzó, zajgó emberi szívekkel, ha kioltjuk eszményeinket, milyeneket a hit ereje állított Istvánban a magyar nemzet elé? Mit csinálunk azokkal a legmélyebb s legeszményibb tendenciákkal, melyek a szentekben őserővel megnyilatkoztak, de bennünk is jelentkeznek? Hiszen bennünk is megvan a vágy az Istenhez, bár öntudata csak dereng; mi is benne élünk, bár nem tudunk benne elmerülni. Mivel akarjátok pótolni a hitet, mikor fejetek és lábaitok alatt az ismeretlen valóság örvényei nyílnak? Azzal-e, hogy sárgömbötökön futkosva tagadjátok azt, ami örök és végtelen? (...)

Küzdünk az ellen, ami örök, ami isteni van bennünk, s tesszük ezt a filozófia nevében a XIX. század verőfényének jogával! XI. és XIX. század! Mily örvény van köztük, s ez örvényt szakítja közéjük az öntudatra ébredt ész, — a tudomány. Mi lesz ez örvénnyel? A logika szakította-e azt vagy a tévely; a gondolat érettsége vagy a szívek fegyelmezetlensége s az új eszmék mámoros imádása? (...)

A világ iránya nem a szellem, hanem az anyag, — nem a gondolat, hanem az érzéki inger, — nem a komoly törekvés az örökkévalóságba, hanem a halálnak az idegek megfeszülésével, a vér bizsergésével, a hátgerinc sorvadásával, gyors tempóban, a szenvedélyesség mohóságával való keresése. Nem az ember oka a kereszténység sülyedésének, hanem az állat, nem a gondolat, hanem az érzéki vágy. (...)

Helyén van-e e könnyesszemű visszapillantás az emberi gondolat romjain, mikor István nyolcszázados, megdicsőült alakja felé dobban szívünk? Nagyon is helyén van! Mert mi föl akarjuk építeni a romokat: tért akarunk szerezni annak az erőnek, melyből István alakja nőtt ki; el akarunk telni azon szellemmel, mely kerekded lelkeket, — erős jellemeket, tiszta erkölcsöket, megnyugvó, túlcsorduló szíveket adott az emberiségnek; visszakívánjuk azt az erőteljes kereszténységet, mely lelkiismeretet nevelt, mely 19 századon át millió és millió szívet mozgatott s nem rettent vissza az eszményinek legmeredekebb, legszédítőbb magaslataitól sem; föl a csillagokba emelte szentjeit! 

Visszakívánjuk azt annál inkább, mert gyengébbek, szegényebbek lettünk erkölcsben, erényben, jellemben; mert a hit hiánya már mint emésztő bánat s életuntság ült a XIX. század arcára s a folytonos küzdelem a hit s a népek vallásossága ellen oly kincstől fosztott meg minket, mely az embert, lényét s minden szükségletét fedezte, erkölcsiségét óvta, minden bajában és szenvedésében pedig biztos ellenszerül szolgált. Ez nem kellett nekünk, hanem letértünk a régi hitből való élet helyén tátongó pusztaságba, hol az emberi szellem nemes csírái nagyobbrészt elsenyvedtek vagy boldogtalan fejlődésbe tévedtek, s az a dicsőséges, erőteljes kereszténység mint kincseivel, művészetével, szépségével elsüllyedt város feledésbe ment s korunk ivadékai mint elhanyagolt, hülye epigonok füstös gunyhókban gunnyasztanak s álmukban sem sejtik, mi van lábuk alatt. (...)

Akarunk-e jellemeket, embereket, egész férfiakat, kik örök nagy célok, isteni elvek, harmonikus, erőteljes megvalósulásai? Keressük azokat az Isten fiainak epikus nemzedékében, melyből István való, s melynek eleven gyökere a kereszténység. Ez a kereszténység nevelt férfiakat, kik a XI. században éppúgy, mint a XIX-ben elég erősek voltak, hogy az élet nagy feladatainak megfeleljenek. (...)

A Rajna partján, a régi római út mentén van egy mérföldjelző, 1600 éves, rajta e fölírás : «pro patria consumar»; ez a mérföldjelző figyelmeztette a római katonát távolfekvő hazájára és kötelességére. István király alakja a mi bolyongásunk mérföldjelzője; távol az ő korának elveitől és életé­től, elszakítva tőle hiú, üres, pogány fölfogás és divat erőszaka által, elválasztva tőle sok század bajai és alakulásai által, a szellemek jelen harcában leolvassuk mi is róla : pro patria consumar! (...)

In Prohászka Ottokár, Az Élet Igéi I.

A hierarchiáról (J. Evola)

A ciklus-törvények alapján a tradicionális hierarchiák és akciójuk kapcsán rögtön vissza kell utasítani azt az elképzelést, miszerint ezek alapvető és kizárólagos jellegzetessége a magasabb rendűnek az alacsonyrendű feletti kényszere, elnyomó és erőszakos uralma lenne. Amikor ugyanis létezik s kellőképpen hosszan fennmarad egy hierarchia, különös nyomatékot kap a spirituális akció. Tradicionálisan ezért „cselekvés nélküli cselekvésről” lehet beszélni (kínaiul: wei-wu-wei), de használatos a „mozdulatlan mozgató” (egy olyan princípium arisztotelészi megjelölése, amely anélkül, hogy maga mozogna, minden mozgás fenntartója) és a „pólus” vagy tengely szimbolikája is, amely körül az alsóbb erők minden rendezett mozgása zajlik; különösen fontos elem az igazi tekintély és egy „olümposzi” minőségű uralkodóiság megléte és közvetlen megszilárdítása, nem erőszak segítségével, hanem a puszta jelenléttel; végül olykor a mágnes hasonlatát is használják, ami miként alább látni fogjuk, a tárgyalt probléma megértésében döntő jelentőségű. Ugyanakkor minden hierarchikus és állami rendszer erőszakos eredetének az elmélete – ami oly kedves témája a baloldali történetírásnak és ideológiának – végletes egyoldalúsága, sőt igénytelen és torz volta okán teljesen elutasítandó.

Általánosságban szólva, miféle képtelenség lehet azt hinni, hogy egy valódi szellemi tekintély és tradíció képviselői emberek után futkosnának, hogy azokat megragadhassák és a nekik megfelelő helyre őket leköthessék, s érdeklődést tanúsítsanak aziránt, hogy létrehozzanak és fenntartsanak olyan viszonylatokat, amelyek révén ők mint látható vezetők tűnhetnének fel. Minden normális és tradicionális hierarchia lényegi alapja nem a puszta alávetés, hanem az alacsonyabb rendűek részéről történő elismerés és beleegyezés. Nem a felsőbbrendű az, akinek az alacsonyabb rendűre szüksége van, hanem éppen ellenkezőleg, amire már Platón is rávilágított; nem a vezető az, akinek követőkre van szüksége, hanem a követők azok, akik vezetőt igényelnek, különösen a kritikus helyzetekben.

Az igazi hierarchia lényege abban áll, hogy egyes létezőkben tényleges jelenlét és valóság formájában él az, ami másokban csak mint előérzet, tendencia vagy gondolat van jelen, ezért az előbbiek ezeket elkerülhetetlenül vonzzák és nekik az utóbbiak természetes módon alárendelődnek, mégpedig kevésbé egy külsőlegességnek, mint inkább az ő igazibb „Énjüknek”. Az ősi hierarchiák világában ebben rejlik az áldozatra való készség, minden fényes hősiesség, minden szabad és férfias odaadás rejtélye – és másrészről a tekintély, a nyugodt erő és befolyás titka, amit a legfelfegyverzettebb és legrettegettebb zsarnok sem lehet képes magának kivívni.

Julius Evola: A hanyatlás misztériuma

N. Bergyajev a kommunizmusról

"Az értékek hierarchiája már a polgári-kapitalista társadalomban eltorzult. A polgári életfelfogás tagadja a szellemi értékek anyagiak feletti magasabb rangját. Így már a polgári érában elkezdődött a kultúra minőségi leépülése. A polgári világ immár meghajolt Mammon előtt. A kommunisták a technika túlságos jelentőségét a kommunizmus építésében az ipari tőkés társadalomból vették át, és ez gyakran nem más volt, mint Amerika utánzása. Ám a technikáért való rajongás a kommunizmusban eszkatologikus jelleget öltött.

A kommunizmust alapvető ellentmondás jellemzi. Egyrészt fellelkesíti az embereket a világ egyetemes átalakításának eszméjével, elragadottságot kelt, és emberfeletti tevékenységre készteti őket. Másrészt unalmas földi paradicsomot, bürokratikus birodalmat valósít meg, amelyben az egész életet a legkisebb részletig ésszerűsítették. Minden titkot kiirtottak, és a végtelenség minden perspektíváját lenyesték. A gazdaság bizonyul az ember végső sorsának, azon túl nincs semmi, se élet, se lét. A nagy eszmék Istenről és emberről mind ki vannak irtva. Az emberi élet szellemi tartalma visszavonhatatlanul odaveszett. (…)

Lehetetlen a kommunizmust megérteni, ha csak mint társadalmi vagy gazdasági rendszert nézzük. A vallásellenes propaganda szenvedélyességét és a Szovjet-Oroszországban végrehajtott vallásüldözést csak akkor érthetjük meg, ha a kommunizmusban valamiféle vallást ismerünk fel, amely le akarja váltani a kereszténységet. (…) Ez a végleges „e világ” vallása, utolsó, végleges tagadása a másvilágnak és a szellemi életnek. (…)

A történelemben először kísérelték meg az orosz kommunisták a kommunista eszmét az életben realizálni. Eddig a kommunista szellemnek csak egy-egy kitörését ismerjük a történelemből, de vajon hogy vonultak be a kommunisták az élet színpadára? Milyen lelki feltételek között tették ezt? És milyen arckifejezéssel?

Az orosz kommunistákra lelki durvaság, visszataszító erkölcsök és mélységes kegyetlenség jellemző. Fellépésükkor nem adatott meg nekik a szépség kegyelme. A kommunisták ressentiment-t hordoznak a szívükben. Ingerültek, mert érzika  csúfság általuk keltett hatását, ez bántja őket. A kommunizmusban minden rútnak bizonyult: az arckifejezés, a mozdulatok, a közönséges lelkület, a kommunista erkölcsök és a kommunista hétköznap. Ennek a jelenségnek mély ontológiai értelme van.”

In: Nyikolaj Bergyajev – A kommunizmus igazságai és hazugsága, Kairosz, 2003, 42-46.

"Ekkor értöttem mög, hogy miért kerülte mög az apám mindön hajnalban a földet; mert ilyenkor a legszöbb; mert maga löhet az embör, és egyedül élvezheti azt a földi boldogságot, hogy ez a paradicsom az ű két kezinek a munkájábul születött. Ezt a gyönyörűségöt nem löhet elmondani.

1960-ban kerültem be a szövetközetbe. Kezdő évek voltak, döcögött a gazdaság. Művelt embörök gyüttek hozzám, akik tudták, hogy valamikor nem voltam a legrosszabb gazda, és mögkérdözték tűlem, hogy miért nem mögy a gazdaság. Így feleltem:

>>Mert hajnalonként egyikőjüknek se lesz csatakos a kis bundája, se a lódenkabátja. Kendtök egyször se kel föl olyan korán, egyször se kerüli körül a táblát, hogy mögnézze, ez a föld mit kér, hogy ez az ugar mit kíván. A kisparaszt a hordáskor az élet mindön szömit összeszödte, és vigyázott, hogy el ne szórja. A mi gazdaságunkban a behordó kocsik után mög terítve volt az út, csak úgy sírt a lelköm.<< [...]

Ezt az életöt akkor is végigélném, ha újra születnék, mert az igazi boldogságot csak a földtül löhet mögkapni. Nem csuda, hogy anyaföldnek hívják, mert az anya és a föld adta szeretet egyazon boldogság."

In: Szenti Tibor: Parasztvallomások - Gazdák emlékezése Hódmezővásárhelyről

Méltóság és méltatlanság

~ ~ ~

A különbség Ég és föld.

Templomok a porban

(Csendőrségi Lapok, 1940)

Százszámra hullanak a porba Nyugat és Dél templomai, pedig ezek a templomok nem az ellenség betörésének meggátlására hivatott bunkerek, betonerődítmények, hanem az áhítatnak Isten dicsőségére épített hajlékai s tornyaik a megtisztult lélek iránytűi. Nem használták várakul, fegyverraktárul, még csak óvóhelyül sem. Semmi, de semmi sem adott rá okot, hogy a romboló bombák ezrei ezeket válasszák célpontjaikul.

Amióta hívő lélekkel él az ember a földön, minden idők háborúja óvta és kímélte a templomokat, méltán kérdezhetjük hát, hogy mit akar az ellenség ezzel a légi kalózkodással? A kereszténység ellen tör? Az oltárokat, szószékeket és harangokat akarja megsemmisíteni Európa sokat szenvedett földjén? Meg kell értsük ezt a harcmodort, mely nem ismer sem embert, sem Istent- s a pokollal is szövetkezik, csakhogy elérje a célját. Ez a cél pedig a hátország lelki összeroppantása, megfélemlítés, rettegés, örökös halálfélelem, gyász, nyomorúság keltésével, mindenképp, mindenáron, mert belátja, hogy az emberiesség eszközeivel már nem boldogul.

Régóta figyelhetjük, hogy a szemtől-szembeni harcban alulmaradt ellenség a lelkekre vetette magát, arra számítva, hogy amit nem bír nyíltan, karddal a kézben, azt elvégzi alattomban, a féreg munkájával. A példa ott lebeg a szeme előtt: így "győzött" 1918-ban is. Most azonban keményebbnek bizonyult a dió, nem használtak a hazug szavak s ezért kell lángba borulniok és romba dölniök Nyugat és Dél városainak.

Mély szánalommal, egyben csodálattal nézzük embertársaink millióinak határtalan szenvedését és helytállását. A tatárjárás és törökdúlás borzalmas időszaka elevenedik meg lelki szemeink előtt, lerombolt templomaival és kiirtott területeivel. A bizonytalanságnak az az iszonyú súlya nehezedik ezekre a békés munkájukat végző emberekre is, akik naponta temetnek, új meg új tömegsírokat ásnak, új temetőket nyitnak s még harang sem kondul meg halottaik felett, mert porban hevernek oltáraik és harangjaik. És mégis hisznek, dolgoznak, kitartanak, mert tudják, hogy olyan jövőt érdemelnek ők és ivadékaik hosszú sora, ahogyan elviselik a rájuk mért szenvedéseket. Ha romba dőlnek is templomaik és porba hullnak is oltáraik, Isten méltó gyermekei és erős hazafiak maradnak.

Nekik szól az ige, hogy csak a Golgotán át vezet az út a feltámadáshoz s minden újjászületést keserves Nagypéntek előz meg. Ők is tudják már, hogy a romokon új templomok emelkednek s a tömegsírokból új élet támad, szebb, jobb és igazabb, mint a régi volt, mert vállalják a kereszthordozást. Isteni törvény ez, jutalmazása azoknak, akik bátran és kemény derékkal mennek a szenvedések elé!

Ezek a megcsonkított és porba rombolt templomok semmiképp sem közömbösek nekünk, magyaroknak és csendőröknek. Ezeréves, remekbe faragott köveik a mi hősi történelmünket is hirdetik. Míg épültek, mi tartottuk távol tőlük Kelet pusztító hordáit - másként nem épülhettek volna fel, - a későbbi évszázadokban megint csak mi védtük épségüket vérünk hullásával, olyan hősi erőfeszítéssel, amilyent nem ismer többet a világtörténelem!

Sajnáljuk, most nem tudtuk elhárítani felőlük a vészt, de azt az eszmét, amelyet szolgáltak, megint csak megvédjük, életünk árán is. Mi csendőrök hálásak vagyunk a sorsnak, hogy éppen mi járhatunk ennek a harcnak az élén, mert ez a harc - a mi hivatásunk.

A romba dőlt templomok hirdetik, hogy az ellenség végső rohamra indult, a lelkek megtörésére.

Nem először tesszük szóvá ezen a helyen, hogy a most folyó hatalmas mérkőzés egyik gyilkos fegyvere a hazug hírverés, a lélekmérgezés is. Ennek a harcnak nincsen arcvonala, harci területe minden talpalatnyi föld, ahol ember lakik. Útja és lehetősége ezernyi a lélek megkísértésére. Azon kezdi, hogy megingatja a győzelembe vetett hitet, kiöli a közös célokért küzdő fegyvertársak iránti bizalmat, kishitűséget ébreszt, elernyeszti a lelket s végül kiüti a fegyvert a kemény férfi kezekből - csüggesztő szóval. Az ilyen ellenfélnek hiába vannak már félelmetes harci eszközei, ahol elernyed a lélek, ott értéktelen lim-lommá válik a fegyver.

Még sohasem kellett úgy vigyázni a lélek épségére, mint ma. A vigyázásnak pedig megvannak a hivatottjai s a csendőr ezek legelső sorába tartozik!

Kötelességére nem kell rámutatni, mert ezzel minden csendőr tisztában van.

Gömbös Gyula halála, 1936. okt. 6.

"T. Ház! Itt bent, az Országházának falai között visszhangzik még a búcsút mondó imádság, (A Ház tagjai felállanak.) a felzokogó, de vigaszt hirdető zsoltár szava, zengése.

Kint millió és millió magyar sebzett lelkéből patakzik még a könny, mert az évezredes magyar boltív alól kidőlt egy hatalmas tartóoszlop, amely faragva volt fajtája legszebb erényeiből: a hűségből, a töretlen hitből, az akadályokat leküzdő akaraterőből és díszítve a szárnyaló képzelettel, alkotó géniusszal.

Gömbös Gyulát, az ország miniszterelnökét, a parlament többségi pártjának vezérét, az igaz és egész embert temettük innen, e falak közül, hol a nagy világrengés után szétdarabolt szegény csonka hazánk sorsa felett tovább őrködik, virraszt a nemzet lelkiismerete, amelynek legkülönbözőbb megnyilvánulási formáiban láttuk Gömbös Gyulát nemzetét, hazáját híven szolgálni.

A világháború alatt mint vezérkari tisztet fontos helyeken, komoly megbizatásokban, a háború után, a forradalom napjaiban mint a nemzeti társadalom összefogása, ellentállása szükségességét hirdető, lelki egyensúlyát el nem vesztett keménykötésű magyart, az ellenforradalomnak Szegedről való indulásakor mint az azt szervező és vezető fővezér hűséges munkatársát, később az alkotmányos élet helyreállta után itt e Házban a kormánypárt padjain mint közkatonát, azután a kormány bizalmasát, majd az ellenzék padjain mint a kormány bírálóját és cselekvésre serkentőjét, majd felelős állásban mint a honvédelem államtitkárát, később miniszterét, végül mint az ország miniszterelnökét és a többségi párt vezérét láttuk Gömbös Gyulát.

Férfi volt a szó igaz értelmében, mindenkor hű volt vallott és követett keresztény nemzeti meggyőződéséhez. Ítéletében tárgyilagos, küzdelmei közepette ellenfeleit megbecsülő, védekező vagy támadó fegyvere tisztaságát mindenkor gondosan megőrző, a magyar testvériség érzéseit soha meg nem tagadó nemes magyar volt Gömbös Gyula.

Legnagyobb erényei közé tartozott, hogy hatalmas erő kifejtésére teremtett gépezetén mindig tökéletesen működött az avatatlan szem előtt oly jelentéktelennek látszó kis alkatrész, amelyet a gépen szabályozónak, az emberben önfegyelmező erőnek hívnak, amely egyedüli biztosítéka az erő hasznos és soha nem káros érvényesülésének. A gép e kis alkatrész nélkül nem tudni, mikor töri, zúzza össze a vele kapcsolatban levő egész berendezést; az államiférfiú ezzel Istentől megáldva válhat csak nemzete biztos kezű kormányosává.

Gömbös Gyulának biztos volt a keze és a messze távolba látó a szeme. Hogy így volt, azt meg kellett látnia mindenkinek, akinek Isten szemet adott a látásra és aki körültekintett Gömbös Gyulának néma és mégis annyit mondó ravatalánál.

Ha ez a nemzet idebenn és fiai szerte e világban megőrzik tanúságát hű testvérük életének, munkásságának, akkor a távol keletről egy évezred előtt a sors keze által idevetett magyar nemcsak a maga sorsának jó kovácsa, hanem Európa nyugodt élete biztosítéka is lehet.

Soha nem múló hálával a szebb, a boldogabb magyar jövendőért végzett munkájáért és az ő töretlen hitével a magyar nemzet biztos jövendőjében emlékezünk Gömbös Gyuláról, kinek köztünk maradnak alkotásai, köztünk marad a lelke és ezek arra intenek, hogy a materializmus és a realizmus korában bár, jövője csak olyan nemzetnek lehet, amelynek van idealizmusa, van önbizalma, krisztusi hite és bátorsága szembenézni a kishitűséggel, a tetszetős mezbe öltöztetett hamis portékával, az azt kínáló farizeusokkal."

(Az országgyűlés képviselőházának 153. ülése 1936 október 20-án, kedden)

"Magyarország volt miniszterelnöke és hét éven át volt honvédelmi minisztere október 6-án Münchenben meghalt. Vesebaj gyötörte évek óta, kövek kínozták s mikor orvosai és barátai egészsége kímélésére kérték és figyelmeztették, ezzel válaszolt: - Majd kilovagolom ezeket a köveket! -- Ebben az egyetlen mondatában benne van egész rendkívüli egyénisége és benne van főként az, hogy katonának született, élete és halála is a katonáé volt. Mi őt mint politikust nem méltathatjuk, ezzel azonban mondanivalóink semmivel sem lettek szegényebbek, mert mint magyar emberről és mint magyar katonáról is csak a szavak egészen különleges szép csokrával tudnánk emlékezetének méltó képpen kifejezést adni. Még akkor is a nemzet nagy emberének kell őt tekintenünk, ha ennek a lapnak a hasábjain leoldjuk róla a politika öltözetét. Igy is a nemzet nagy embere volt, mert benne a magyar földszeretetnek csakugyan ezeréves lángja lobogott s ebben a lángban hamvadt el a maga egyéni emberi sorsa.

Nem csillapítgatta és nem oltogatta magában ezt a szent, de perzselő lángot a mindennapi élet apró egyéni önzéseivel, hanem odadobta egész életét a magyar sors szekere elé, hogy vagy jobb utakra térítse azt, vagy ha egy emberélet erejét meghaladja ez a feladat, akkor lelje a halálát ott, a szekér alatt. Önmagával nem törődött, csak a feladatával, amit küldetésnek hitt. Olyan hittel, ami egymagában különleges, kivételes emberré teszi a hordozóját.

Megtestesítője volt a csüggedetlen erőnek s a jobb magyar jövőbe vetett hitnek. Ez a hit, erő csorbítatlanul lobogott benne, kétségek és bizonytalanságok pillanatra sem törték meg s főleg ez tette őt a mai időkben teljesértékű magyarrá és vezetésre hivatott egyéniséggé. Életét fenntartás nélkül nemzetének szentelte s ezen az úton akkor is megmaradt, amikor orvosai arra a másik útra akarták terelni, ahol a tétlenség nyugalmával a késő öregkorig élhette tolna a maga emberi életét. Erre gondolva, ki tudna szótlanul elhaladni a kapcsolat mellett: az aradi vértanuk napján halt meg. A mi számunkra az őrhelyén kitartó magyar és az őrhelyén kitartó katona mintaképe és ezeknek az erényeknek egyik bőséges kútforrása marad mindenkorra."

(Csendőrségi Lapok, 1936. okt. 15.)

A halálbüntetés kérdéséhez

Már Platón is megmondta, hogy a bölcs nem azért büntet, mert bűnt követtek el, hanem hogy a jövőben ne vétkezzenek: a múltat ugyanis már nem lehet visszacsinálni, de a majdani bűnöket meg lehet akadályozni.

*

Nem a harag, hanem a józan megfontolás diktálja, hogy a használhatatlant elválasszuk az egészségesektől. Aki büntet, annak a legkevésbé sem illendő haragudnia, mert a büntetés annál inkább szolgálja a javító szándékot, ha mérlegelés nyomán született.

*

Én minden büntetést egyfajta gyógyszerként alkalmazok: "Te még csak a tévelygések első fokozatáig jutottál, nem botlottál nagyot, de annál gyakrabban: a megjavításodhoz elég lesz előbb a négyszemközti, majd a nyilvános megrovás. Te már messzebbre mentél annál, hogy pusztán a szavak segíthetnének rajtad; a megszégyenítés már nem tart vissza, neked tehát valami erősebb, érzékenyebb büntetés jár: téged idegenbe száműzünk. A te megrögzött gonoszságod viszont már keményebb orvosságot kíván: nyilvános megbilincselés és börtön vár rád. Végül a te lelked már gyógyíthatatlan, bűnt bűnre halmoz, már ürügyre sincs szükséged, bár azt mindig talál a gonosz ember; számodra már öncél a bűnözés. A hitványság olyan mélyen belédivódott s annyira a lelkedbe fészkelte magát, hogy csak azzal együtt lehet kiűzni belőled. Te nyomorult, már régóta halni vágysz! Jót teszünk neked, megszabadítunk a másoknak, de magadnak is terhes őrültségedtől, és azt nyújtjuk neked, aki a magad és mások gyötrésében jeleskedsz, ami egyedül segíthet rajtad: a halált."

*

Bizonyos körülmények között a kivégzés a legnagyobb könyörületesség.

Forrás: Seneca, A haragról. In: Seneca prózai művei, II. kötet, Szenzár, Bp., 2004.

A kapitalizmusról

Teljes oktalanság volna részünkről a kapitalista rendszerért lelkesülni. Hisz nincs senkinek oly elvi álláspontja, mely jobban kötelezné harcra a kapitalizmus ellen, mint a kereszténységnek; senkinek sincs oly kötelezettsége visszaemlékezni s öntudatába hívni az erkölcstan parancsait, a tisztesség alapkövetelményeit, melyek mind e rendszert kárhoztatják s azt letörőnek, a keresztény erkölcsök megmételyezőinek, a középkori becsület és tisztesség megrontóinak tartják s kimutatják. Tudom, hogy ha így nézzük a kapitalizmust, akkor azt minden földszagú vagyonharácsolásban, minden gazdagodási törekvésben láthatjuk, mely a vagyonosodást mint célt, nem mint eszközt nézi s ezáltal azt az erkölcs szabályai alól emancipálja. Ilyen a kapitalista szellem mindig volt, s főleg a zsidóság képviselte azt. E szellemnek vaskarjai s karmai lettek a gépekben s mindazokban a kereskedelmi s forgalmi intézményekben s megnövelték a világ gazdagságát, s ugyanakkor eszközöknek bizonyultak a kapitalista, aranyimádó ösztönök <számára>. A zsidó, kufár szellemnek ütött az órája, az arany fénye elvakította a világot, s a zsidó szellem az aranyfény s bódulata által tért foglalt s győzött! Érdekes tárgyalásokat írnak a kapitalista szellemről, azokról a tényezőkről, melyek azt az utolsó századokban fölszították s naggyá növelték. Max Weber a kálvinistaság racionalista aszkézisében lát ilyet. Azáltal, hogy minden örömet, még sportot is, megbélyegeztek s gáncsoltak, az embert csak munkára s kötelességteljesítésre állították be, a munkát, a szerzést tették száraz úrrá az ember fölött. Az ember le van kötelezve a két kezének, mesterségének, ő is termelési gép. Így rászabadították az embert a földre. Hasonló bepillantásokat tesz Werner Sombart, mikor a zsidó vallásban s erkölcsi nézetekben látja a mai kapitalizmus egyik lendítő kerekét. — Manapság tény, hogy a kapitalizmus legkifejezettebb, legjellemzőbb képviselői a zsidók. Vallási nézeteik ráképesítették őket a féktelen s feszélytelen vagyonszerzés minden üzelmére és fogására és fortélyára. Fölszabadították az üzleti életet minden ethikai elfogódottságtól, s ezt a tért és mezőt kivették az ethika fönnhatósága alól. Szabad lett a vásár, s olyan az élet és szokások, hogy egyre azt kellett a tradicionális ethikaval szemben mondani, hogy ezt meg azt nem lehet az üzleti életben alkalmazni, vagyis így külön ethikája lett!

Forrás: SOLILOQUIA I., 1919. augusztus 16. 

Megvetést csak az érdemel, ki keblének tiszta meggyőződését, lelkiismeretét, szóval önmagát megtagadja, hogy hivatalba léphessen.

*

A nép vallástalansága pedig lassan, de halálosan maró féreg, mely a polgári társaság erkölcsi életének gyökerén rágódik, földúlja mindazon erős, de szelíd kötelékeket, melyekkel a vallás az erkölcsiséghez kapcsolja a népet; megfosztja a polgári társaságot a törvények szentségének titkos, de legbiztosabb őrétől: a tiszta és nem egyedül formákban mutatkozó, hanem a szívben gyökerezett vallásnak és lelkiismeretnek intő szavától.

*

De legyen bármiképpen a dolog, a megvesztegetés mindenkor csak alacsony eszköz, és annak nemei közt legalacsonyabb, legveszélyesebb a pénzzel és egyéb anyagi érdekekkel történt megvesztegetés. (...) az olyan ember, kit pénzzel, anyagi érdekekkel vesztegettek meg: gyalázatos és megvetésre méltó mindenkor, mert kebléből kialudt a becsületesség utolsó szikrája, és lelkiismerete portéka, mely a többet ígérőnek kezébe kerül.

*

Törvény, igazság és lelkiismeretes meggyőződés szerint, félelmet, csüggedést, önhaszonkeresést ne ismerjen, s védje mindenkor az alkotmányos szabadságnak és törvényes rendnek egyesült érdekeit. Ez az ellenzék nemes feladata, ez legszentebb kötelessége.

*

Hideg és komoly megfontolás a tárgyak megítélésében, csüggedést nem ismerő buzgóság a jónak ismert vélemény védelmében szükségesek az ellenzék tagjában, és azon elhatározás, hogy kimondja véleményét, habár az többséget nem nyerne is, habár azt harsány kiáltozások biztató hangjai nem támogatnák is, kimondja nyíltan, ha maga maradna is.

*

...ha tíz férfiú marad is, legyen csüggedetlen, vigyázó és becsületes, s hasznos szolgálatot teend a hazának, habár hatása kisebb lenne is.

*

Vessen ki-ki számot belső meggyőződésével, s mit józan megfontolás után jónak lát, s mit keble Istene sugall, amellett álljon meg ingatlanul, csüggedést nem ismerő szilárdsággal.

*

Igyekezzünk becsületes úton sikert szerezni becsületes törekvéseinknek, de a tüsténti siker reménye nélkül is teljesítsük kötelességünket.

*

Tegyük félre a rossz indulatnak s alaptalan gyanúsításoknak ezerszínű szemüvegét, nehogy számításainkban és a teendők megítélésében csalatkozzunk.

*

...a fejedelemnek magas személye több mint első tisztviselője a közállománynak. Ő atyja egyszersmind népének, s a fejedelem és nemzet között az atyai szeretet és fiúi bizodalom szorosabb s édesebb kapcsainak is kell fönnállani.

*

Királyi széke nem csak hatalmának anyagi erejében, hanem hű magyarjainak hódoló tisztelettel párosult buzgó szeretetében is ingatlan támasszal bír, s a nemzetnek többsége, de nem csak többsége, hanem az egész nemzet, nem hajhászott, hanem a kebelnek mélyéből önként fakadó bizodalommal állja körül alkotmányos királyának szentséges személyét.