Szent István napján

Nem áll-e idegenen köztünk a vallásos szellem ez ihletett alakja, kiben gondolat, vágy, élet és érzelem merő, mélységes hit? Értjük-e mi azt az embert, a XI. század szentjét, ki országunkat, királyságunkat alapította, koronánkat szerezte s megszentelte, ki Európa színpadára állított minket? Nem vagyunk-e hajlandók oltára fölé írni «ignoto Deo»? Ki bár csont a mi csontunkból és vér a mi vérünkből, de szellemét, lelkét mintha föl nem foghatnók, oly idegenszerűnek látszik, — nyelvét mintha nem értenők, oly ósdiasan hangzik. (...)

István király a XI. századbeli kereszténység megtestesülése: ez a kereszténység pedig oly mély és bensőséges, oly erős és elszánt volt, hogy Szent István korában az egész világot, az észt s a szívet, a társadalmat és civilizációt mozgatta (...).

A mi társadalmunk más csillagzatok alatt él; a régi eszmék halványak, a régi valóságok s maga ez a legnagyobb történelmi valóság, a kereszténység, mintha vonzerejüket s hatályukat elvesztették volna. Ki értené meg közülünk a XI. század vezérgondolatait? Ki értené, K. H., midőn a Karst-hegység kopár, törmelékes, napsugártól izzó völgyeiben áll, hol gyönge vízcsermelyek kígyóznak fáradtan, hogy e sekély vízerecskék hajdan hatalmas folyamok voltak, melyek az argonauták mesés hajóit emelhették? Úgy vagyunk a keresztény hit szellemével; ez hatalom volt, mely hajdan világokat mozgatott s emelt, s most a szív benső világába zárkózva várja újra föltámadását. (...)

Ez alakok mind radikális, elszánt jellemek, a szellem őserejével rendelkező lelkek voltak, kik miután önmaguk elteltek kereszténységgel, a keresztény szellemet mindenfelé kisugározták. Oly alakok, kiknek hite s buzgalma oly mély volt, hogy népek számára nyílt meg belőlük az újjászületés árama. (...)

A XI. szá­zad kereszténysége nem volt oly gyáva, hogy keresztény népek kormányában a materializmust megtűrte volna, hanem saját elveit akarta megvalósítani a trónon úgy, mint a családban, a műhelyben úgy, mint a harci ménen, s a világ színterére léptette azokat az egész keresztényeket, kik meg vannak győződve arról, hogy ha Krisztus az igazság, neki kell hódolnia nemcsak Szent Péter hajójának, hanem az országok kormányrúdjainak is s neki kell áldozatokat bemutatni nemcsak a templom, hanem a haza sokat emlegetett oltárain is. István király kormányrúdja a kereszt volt. A középkori kereszténységben a királlyá való fölkenés mintha csak valami nyolcadik szentség volna — a királyoknak isteni, apostoli missziót adott, s azért Habsburgi Rudolf, midőn koronáztatásánál sietősen keresték a császári jogart s meg nem találták, az oltárhoz lépett, levette a keresztet, mondván: «itt az én jogarom, másra nem tartok igényt». (...)

Királyunk, ki vezérünk egyszersmind az Istenhez.. . Ó ez a valódi király, király és pap, — hős és apostol. . . egyszóval szent, kit az Isten adott nekünk, mondván: ecce ego mittam Angelum meum ante faciem tuam . . . íme angyalomat küldöm neked, ki vezessen téged. (...)

Vagy ha már a régi korok nagysága nem ébresztheti fel törpeségünk öntudatát: mit akarunk önmagunkkal, e hullámzó, zajgó emberi szívekkel, ha kioltjuk eszményeinket, milyeneket a hit ereje állított Istvánban a magyar nemzet elé? Mit csinálunk azokkal a legmélyebb s legeszményibb tendenciákkal, melyek a szentekben őserővel megnyilatkoztak, de bennünk is jelentkeznek? Hiszen bennünk is megvan a vágy az Istenhez, bár öntudata csak dereng; mi is benne élünk, bár nem tudunk benne elmerülni. Mivel akarjátok pótolni a hitet, mikor fejetek és lábaitok alatt az ismeretlen valóság örvényei nyílnak? Azzal-e, hogy sárgömbötökön futkosva tagadjátok azt, ami örök és végtelen? (...)

Küzdünk az ellen, ami örök, ami isteni van bennünk, s tesszük ezt a filozófia nevében a XIX. század verőfényének jogával! XI. és XIX. század! Mily örvény van köztük, s ez örvényt szakítja közéjük az öntudatra ébredt ész, — a tudomány. Mi lesz ez örvénnyel? A logika szakította-e azt vagy a tévely; a gondolat érettsége vagy a szívek fegyelmezetlensége s az új eszmék mámoros imádása? (...)

A világ iránya nem a szellem, hanem az anyag, — nem a gondolat, hanem az érzéki inger, — nem a komoly törekvés az örökkévalóságba, hanem a halálnak az idegek megfeszülésével, a vér bizsergésével, a hátgerinc sorvadásával, gyors tempóban, a szenvedélyesség mohóságával való keresése. Nem az ember oka a kereszténység sülyedésének, hanem az állat, nem a gondolat, hanem az érzéki vágy. (...)

Helyén van-e e könnyesszemű visszapillantás az emberi gondolat romjain, mikor István nyolcszázados, megdicsőült alakja felé dobban szívünk? Nagyon is helyén van! Mert mi föl akarjuk építeni a romokat: tért akarunk szerezni annak az erőnek, melyből István alakja nőtt ki; el akarunk telni azon szellemmel, mely kerekded lelkeket, — erős jellemeket, tiszta erkölcsöket, megnyugvó, túlcsorduló szíveket adott az emberiségnek; visszakívánjuk azt az erőteljes kereszténységet, mely lelkiismeretet nevelt, mely 19 századon át millió és millió szívet mozgatott s nem rettent vissza az eszményinek legmeredekebb, legszédítőbb magaslataitól sem; föl a csillagokba emelte szentjeit! 

Visszakívánjuk azt annál inkább, mert gyengébbek, szegényebbek lettünk erkölcsben, erényben, jellemben; mert a hit hiánya már mint emésztő bánat s életuntság ült a XIX. század arcára s a folytonos küzdelem a hit s a népek vallásossága ellen oly kincstől fosztott meg minket, mely az embert, lényét s minden szükségletét fedezte, erkölcsiségét óvta, minden bajában és szenvedésében pedig biztos ellenszerül szolgált. Ez nem kellett nekünk, hanem letértünk a régi hitből való élet helyén tátongó pusztaságba, hol az emberi szellem nemes csírái nagyobbrészt elsenyvedtek vagy boldogtalan fejlődésbe tévedtek, s az a dicsőséges, erőteljes kereszténység mint kincseivel, művészetével, szépségével elsüllyedt város feledésbe ment s korunk ivadékai mint elhanyagolt, hülye epigonok füstös gunyhókban gunnyasztanak s álmukban sem sejtik, mi van lábuk alatt. (...)

Akarunk-e jellemeket, embereket, egész férfiakat, kik örök nagy célok, isteni elvek, harmonikus, erőteljes megvalósulásai? Keressük azokat az Isten fiainak epikus nemzedékében, melyből István való, s melynek eleven gyökere a kereszténység. Ez a kereszténység nevelt férfiakat, kik a XI. században éppúgy, mint a XIX-ben elég erősek voltak, hogy az élet nagy feladatainak megfeleljenek. (...)

A Rajna partján, a régi római út mentén van egy mérföldjelző, 1600 éves, rajta e fölírás : «pro patria consumar»; ez a mérföldjelző figyelmeztette a római katonát távolfekvő hazájára és kötelességére. István király alakja a mi bolyongásunk mérföldjelzője; távol az ő korának elveitől és életé­től, elszakítva tőle hiú, üres, pogány fölfogás és divat erőszaka által, elválasztva tőle sok század bajai és alakulásai által, a szellemek jelen harcában leolvassuk mi is róla : pro patria consumar! (...)

In Prohászka Ottokár, Az Élet Igéi I.

N. Bergyajev a kommunizmusról

"Az értékek hierarchiája már a polgári-kapitalista társadalomban eltorzult. A polgári életfelfogás tagadja a szellemi értékek anyagiak feletti magasabb rangját. Így már a polgári érában elkezdődött a kultúra minőségi leépülése. A polgári világ immár meghajolt Mammon előtt. A kommunisták a technika túlságos jelentőségét a kommunizmus építésében az ipari tőkés társadalomból vették át, és ez gyakran nem más volt, mint Amerika utánzása. Ám a technikáért való rajongás a kommunizmusban eszkatologikus jelleget öltött.

A kommunizmust alapvető ellentmondás jellemzi. Egyrészt fellelkesíti az embereket a világ egyetemes átalakításának eszméjével, elragadottságot kelt, és emberfeletti tevékenységre készteti őket. Másrészt unalmas földi paradicsomot, bürokratikus birodalmat valósít meg, amelyben az egész életet a legkisebb részletig ésszerűsítették. Minden titkot kiirtottak, és a végtelenség minden perspektíváját lenyesték. A gazdaság bizonyul az ember végső sorsának, azon túl nincs semmi, se élet, se lét. A nagy eszmék Istenről és emberről mind ki vannak irtva. Az emberi élet szellemi tartalma visszavonhatatlanul odaveszett. (…)

Lehetetlen a kommunizmust megérteni, ha csak mint társadalmi vagy gazdasági rendszert nézzük. A vallásellenes propaganda szenvedélyességét és a Szovjet-Oroszországban végrehajtott vallásüldözést csak akkor érthetjük meg, ha a kommunizmusban valamiféle vallást ismerünk fel, amely le akarja váltani a kereszténységet. (…) Ez a végleges „e világ” vallása, utolsó, végleges tagadása a másvilágnak és a szellemi életnek. (…)

A történelemben először kísérelték meg az orosz kommunisták a kommunista eszmét az életben realizálni. Eddig a kommunista szellemnek csak egy-egy kitörését ismerjük a történelemből, de vajon hogy vonultak be a kommunisták az élet színpadára? Milyen lelki feltételek között tették ezt? És milyen arckifejezéssel?

Az orosz kommunistákra lelki durvaság, visszataszító erkölcsök és mélységes kegyetlenség jellemző. Fellépésükkor nem adatott meg nekik a szépség kegyelme. A kommunisták ressentiment-t hordoznak a szívükben. Ingerültek, mert érzika  csúfság általuk keltett hatását, ez bántja őket. A kommunizmusban minden rútnak bizonyult: az arckifejezés, a mozdulatok, a közönséges lelkület, a kommunista erkölcsök és a kommunista hétköznap. Ennek a jelenségnek mély ontológiai értelme van.”

In: Nyikolaj Bergyajev – A kommunizmus igazságai és hazugsága, Kairosz, 2003, 42-46.

A halálbüntetés kérdéséhez

Már Platón is megmondta, hogy a bölcs nem azért büntet, mert bűnt követtek el, hanem hogy a jövőben ne vétkezzenek: a múltat ugyanis már nem lehet visszacsinálni, de a majdani bűnöket meg lehet akadályozni.

*

Nem a harag, hanem a józan megfontolás diktálja, hogy a használhatatlant elválasszuk az egészségesektől. Aki büntet, annak a legkevésbé sem illendő haragudnia, mert a büntetés annál inkább szolgálja a javító szándékot, ha mérlegelés nyomán született.

*

Én minden büntetést egyfajta gyógyszerként alkalmazok: "Te még csak a tévelygések első fokozatáig jutottál, nem botlottál nagyot, de annál gyakrabban: a megjavításodhoz elég lesz előbb a négyszemközti, majd a nyilvános megrovás. Te már messzebbre mentél annál, hogy pusztán a szavak segíthetnének rajtad; a megszégyenítés már nem tart vissza, neked tehát valami erősebb, érzékenyebb büntetés jár: téged idegenbe száműzünk. A te megrögzött gonoszságod viszont már keményebb orvosságot kíván: nyilvános megbilincselés és börtön vár rád. Végül a te lelked már gyógyíthatatlan, bűnt bűnre halmoz, már ürügyre sincs szükséged, bár azt mindig talál a gonosz ember; számodra már öncél a bűnözés. A hitványság olyan mélyen belédivódott s annyira a lelkedbe fészkelte magát, hogy csak azzal együtt lehet kiűzni belőled. Te nyomorult, már régóta halni vágysz! Jót teszünk neked, megszabadítunk a másoknak, de magadnak is terhes őrültségedtől, és azt nyújtjuk neked, aki a magad és mások gyötrésében jeleskedsz, ami egyedül segíthet rajtad: a halált."

*

Bizonyos körülmények között a kivégzés a legnagyobb könyörületesség.

Forrás: Seneca, A haragról. In: Seneca prózai művei, II. kötet, Szenzár, Bp., 2004.

A kapitalizmusról

Teljes oktalanság volna részünkről a kapitalista rendszerért lelkesülni. Hisz nincs senkinek oly elvi álláspontja, mely jobban kötelezné harcra a kapitalizmus ellen, mint a kereszténységnek; senkinek sincs oly kötelezettsége visszaemlékezni s öntudatába hívni az erkölcstan parancsait, a tisztesség alapkövetelményeit, melyek mind e rendszert kárhoztatják s azt letörőnek, a keresztény erkölcsök megmételyezőinek, a középkori becsület és tisztesség megrontóinak tartják s kimutatják. Tudom, hogy ha így nézzük a kapitalizmust, akkor azt minden földszagú vagyonharácsolásban, minden gazdagodási törekvésben láthatjuk, mely a vagyonosodást mint célt, nem mint eszközt nézi s ezáltal azt az erkölcs szabályai alól emancipálja. Ilyen a kapitalista szellem mindig volt, s főleg a zsidóság képviselte azt. E szellemnek vaskarjai s karmai lettek a gépekben s mindazokban a kereskedelmi s forgalmi intézményekben s megnövelték a világ gazdagságát, s ugyanakkor eszközöknek bizonyultak a kapitalista, aranyimádó ösztönök <számára>. A zsidó, kufár szellemnek ütött az órája, az arany fénye elvakította a világot, s a zsidó szellem az aranyfény s bódulata által tért foglalt s győzött! Érdekes tárgyalásokat írnak a kapitalista szellemről, azokról a tényezőkről, melyek azt az utolsó századokban fölszították s naggyá növelték. Max Weber a kálvinistaság racionalista aszkézisében lát ilyet. Azáltal, hogy minden örömet, még sportot is, megbélyegeztek s gáncsoltak, az embert csak munkára s kötelességteljesítésre állították be, a munkát, a szerzést tették száraz úrrá az ember fölött. Az ember le van kötelezve a két kezének, mesterségének, ő is termelési gép. Így rászabadították az embert a földre. Hasonló bepillantásokat tesz Werner Sombart, mikor a zsidó vallásban s erkölcsi nézetekben látja a mai kapitalizmus egyik lendítő kerekét. — Manapság tény, hogy a kapitalizmus legkifejezettebb, legjellemzőbb képviselői a zsidók. Vallási nézeteik ráképesítették őket a féktelen s feszélytelen vagyonszerzés minden üzelmére és fogására és fortélyára. Fölszabadították az üzleti életet minden ethikai elfogódottságtól, s ezt a tért és mezőt kivették az ethika fönnhatósága alól. Szabad lett a vásár, s olyan az élet és szokások, hogy egyre azt kellett a tradicionális ethikaval szemben mondani, hogy ezt meg azt nem lehet az üzleti életben alkalmazni, vagyis így külön ethikája lett!

Forrás: SOLILOQUIA I., 1919. augusztus 16. 

Megvetést csak az érdemel, ki keblének tiszta meggyőződését, lelkiismeretét, szóval önmagát megtagadja, hogy hivatalba léphessen.

*

A nép vallástalansága pedig lassan, de halálosan maró féreg, mely a polgári társaság erkölcsi életének gyökerén rágódik, földúlja mindazon erős, de szelíd kötelékeket, melyekkel a vallás az erkölcsiséghez kapcsolja a népet; megfosztja a polgári társaságot a törvények szentségének titkos, de legbiztosabb őrétől: a tiszta és nem egyedül formákban mutatkozó, hanem a szívben gyökerezett vallásnak és lelkiismeretnek intő szavától.

*

De legyen bármiképpen a dolog, a megvesztegetés mindenkor csak alacsony eszköz, és annak nemei közt legalacsonyabb, legveszélyesebb a pénzzel és egyéb anyagi érdekekkel történt megvesztegetés. (...) az olyan ember, kit pénzzel, anyagi érdekekkel vesztegettek meg: gyalázatos és megvetésre méltó mindenkor, mert kebléből kialudt a becsületesség utolsó szikrája, és lelkiismerete portéka, mely a többet ígérőnek kezébe kerül.

*

Törvény, igazság és lelkiismeretes meggyőződés szerint, félelmet, csüggedést, önhaszonkeresést ne ismerjen, s védje mindenkor az alkotmányos szabadságnak és törvényes rendnek egyesült érdekeit. Ez az ellenzék nemes feladata, ez legszentebb kötelessége.

*

Hideg és komoly megfontolás a tárgyak megítélésében, csüggedést nem ismerő buzgóság a jónak ismert vélemény védelmében szükségesek az ellenzék tagjában, és azon elhatározás, hogy kimondja véleményét, habár az többséget nem nyerne is, habár azt harsány kiáltozások biztató hangjai nem támogatnák is, kimondja nyíltan, ha maga maradna is.

*

...ha tíz férfiú marad is, legyen csüggedetlen, vigyázó és becsületes, s hasznos szolgálatot teend a hazának, habár hatása kisebb lenne is.

*

Vessen ki-ki számot belső meggyőződésével, s mit józan megfontolás után jónak lát, s mit keble Istene sugall, amellett álljon meg ingatlanul, csüggedést nem ismerő szilárdsággal.

*

Igyekezzünk becsületes úton sikert szerezni becsületes törekvéseinknek, de a tüsténti siker reménye nélkül is teljesítsük kötelességünket.

*

Tegyük félre a rossz indulatnak s alaptalan gyanúsításoknak ezerszínű szemüvegét, nehogy számításainkban és a teendők megítélésében csalatkozzunk.

*

...a fejedelemnek magas személye több mint első tisztviselője a közállománynak. Ő atyja egyszersmind népének, s a fejedelem és nemzet között az atyai szeretet és fiúi bizodalom szorosabb s édesebb kapcsainak is kell fönnállani.

*

Királyi széke nem csak hatalmának anyagi erejében, hanem hű magyarjainak hódoló tisztelettel párosult buzgó szeretetében is ingatlan támasszal bír, s a nemzetnek többsége, de nem csak többsége, hanem az egész nemzet, nem hajhászott, hanem a kebelnek mélyéből önként fakadó bizodalommal állja körül alkotmányos királyának szentséges személyét.

A kétféle közhelyről

A közhelyeket a nyelvben a lélek figyelmetlensége szüli. Használunk egy igazságot anélkül, hogy tartalmára gondolnánk, egy ítéletet anélkül, hogy alkalmazásának érvényességét ellenőriznénk. Pedig a nyelv – a nyelvben megjelenő gondolat, szellemi érték – önmagában nem áll meg: szüksége van lankadatlan szeretetünkre, figyelmünkre, részvételünkre, hogy ő is közölhesse velünk kortalan bölcsességét és világosságát. Enélkül a nyelv visszahúzódik, bezárul, előbb-utóbb üres és hideg tárggyá válik – ahogyan a beszédére figyelmetlen ember is egyfajta egoizmus terméketlen világába száműzi magát. Igaz, tovább beszél, de beszédében elszaporodik az üresjárat, mind gyakoribb lesz az elhaló, csak öröklött, de meg nem élt igazság: a közhely.

Pedig a közhely, a „közös hely” többnyire „örök hely” is, mit nemzedékek pótolhatatlan tapasztalata szerzett meg a mindenkori jövő számára. Rejtett kincs, örök forrás, ha érzéketlen lépteink be is tapodták, végképp fölismerhetetlenné téve a hozzávivő utakat. Korunk egyik alapvető tévedése, hogy sorra megfosztotta magát a nagy és ősi jelképek erejétől, a valóságot egyedül a tények egysíkú felszíni világára csökkentve. Nemcsak mi, de beszédünk is megsínylette ezt a „világomlást”. Nyelvünk ugyanis egyszerre kifejezője a kimondhatónak és kimondhatatlannak, a konkrétan adott és a természetfeletti világnak, annak, ami aktuális és annak, ami örök. Hasonlóképp: nyelv nélkül sose tudnánk „kimondani” személyiségünket, létünk egyszeriségét – de örök, egyetemes közösségünket, összetartozásunkat se. Igaz, a kimondhatatlant sose tudjuk kimondani – de ez nem azt jelenti, hogy nincsen. Ellenkezőleg: ő az, aki beszél. Ő az a nélkülözhetetlen Ige, amelyből szavaink fakadnak, amikor valóban szavakra, „szavainkra” találunk.

Ebben az értelemben kétféle közhelyet ismerünk. Az egyik: halott hely, betemetett forrás. A másik: szent hely, jelenünk és a századok, múltunk és örök jövőnk metszési pontján. Nélkülük lehetetlen az ember többsíkú realitásának megvalósítása, míg bennük és általuk létünk egyszerre zajlik az aktualitások és az időtlen realitások síkján. A nyelv – az igazi – távolról se csak információk eszköze, hanem mindenekfölött önmaga örökös liturgiája, megragadhatatlan erők tolmácsa. A „puszta nyelv” olyan, mint a „puszta tény”, amiről már Rilke megírta: „Rettenetes, hogy a tényektől sose tudhatjuk meg a valóságot!”

A nagy nyelvi közhelyek valójában éppoly kimeríthetetlen forrásai életünknek, mint a nagy parabolák és jelképek. Amikor ezek üresekké és nevetségesekké válnak – az nem a jelképek hibája, hanem a mi elégtelenségünk bizonyítéka. Ezért visszahódításuk se történhet másképp, mint teljes emberségünk, szellemi és lelki életünk alapvető megújítása árán. A valódi közhely, közös hely, olyan, mint a megunt és elhagyott atyai ház, mely hűtlenségünkben is lankadatlanul egész egzisztenciánk legmélyebb megértését kínálja fel számunkra.


(Új Ember, 1968. december 8.)

"Hallgatni arany" - mondja a falusi vénasszony, bár igazából nem tudja, mit beszél. A dialektika megkerülhetetlen szabálya szerint végül minden nagy felfedezésből közhely lesz, és akkor elveszíti igazságát. Maga az ismétlés érvényteleníti. Az élő gondolat, mely tudatában van a jelentésének, gépies fordulattá válik, s akkor erőtlenül, észrevétlenül siklik át fölötte az elme. A toposzok megvetése nem az eredetiség indokolatlan kultuszából ered, s nem feltétlenül a sznobság következménye, hanem egy nagyon is helytálló megfigyelésen alapul, miszerint az a gondolkodás tagadása; sőt: annak a kiszorítása.

Citatum

A korszerűség csupán az önállótlan intellektusú emberek szemében érv az igazság mellett.

Citatum

A materialitás és a szentimentalitás valójában egyáltalán nem ellentétei egymásnak, az egyik nem juthat messzire a másik nélkül, és a kettő együtt éri el legkiterjedtebb kibontakozását. Ennek igazolásával találkozunk Amerikában, ahol miként teozófiáról és spiritizmusról készült tanulmányainkban alkalmunk volt ezt megjegyezni, a legrosszabb álmisztikus különcségek születnek és terjednek el hihetetlen gyorsasággal, miközben az iparosodás és az »üzlet« iránti szenvedély már az őrültséggel határos szintet ér el. Ilyen helyzetben nem a két tendencia egyensúlyáról lehet beszélni, hanem két egyensúlytalanságról, ami az egyiket hozzáfűzi a másikhoz, és ezek ahelyett, hogy kompenzálnák, folytonosan elmélyítik egymást. E jelenség indoka könnyűszerrel belátható: ahol az igazi és tradicionális intellektualitás a minimumra csökkent le, a legtermészetesebb, hogy a szentimentalitás fölénybe kerül. (...) Kortársaink »moralizmusa« ily módon nem más, mint gyakorlati materializmusuk szükségképpeni kiegészítője.

Forrás.

A márványszirteken

Ha az ember elveszti a tartását, akkor a félelem kezdi irányítani, s a félelem örvényeiben vakon sodródik.

*

Mélységesen mély a gyűlölet, ami az alacsonyrendű szívekben a szépséggel szemben gyúl.

*

Ahol csak repedezni kezdtek az ember alkotta épületek, gombamód szaporodni kezdett az ő [a főerdész, a "gonosz orvos"] fajtája. Ott működtek és tevékenykedtek, ahol a szolgák megtagadták az ősi háznak a szolgálatot, ahol a hajókon vihar közben lázadás tört ki, ahol cserben hagyták a csata királyát.

*

Az emberi rend annyiban hasonlít a világmindenségre, hogy időről időre el kell égnie ahhoz, hogy újjászülethessen.

*

(...) sokat számít minden terv esetében, ha időről időre egy kitűnő szellem véleményt alkot róla.

*

A jó tanár közelsége világossá teszi számunkra azt, amit tulajdonképpen mi is akartunk, és képessé tesz rá, hogy önmagunkká legyünk. Azért vésődik a nemes példakép mélyen a szívünkbe, mert rajta keresztül sejthetjük meg, mire vagyunk magunk is képesek.

*

(...) ez az élet értelme - megismételni a teremtést a mulandóságban, úgy, ahogy a gyermek játék közben megismétli az apa művét. Ez a vetés és a nemzés, az építés és a rend, a kép és a költészet értelme, hogy bennük a nagy mű ad magáról hírt, mint színes üvegből való tükrökben, amelyek hamarosan eltörnek.

*

A rend felborulása senkire sem hoz szerencsét.

*

Mi, emberek, ha a hozzánk illő foglalkozást űzzük, akkor hivatalt viselünk - s ilyenkor furcsamód a sérthetetlenség nagyszerű érzése kerít hatalmába.

*

(...) a nemes szívekben él a leghevesebben a nép szenvedése. Amikor a jog és erkölcs iránti érzék megfogyatkozik, s mikor a félelem elhomályosítja az elmét, akkor a hétköznapi emberek ereje hamar elfogy. De a régi törzsek körében még él a valódi és jogszerű mérték tudása, s innen törnek elő az igazságosság új csírái. Ezért élvez a nemes vér minden népnél elsőbbséget.

*

Itt lépni kellett, s ezért rendfenntartókra volt szükség és új teológusokra, akik ismerik a rossz megjelenési formáit, sőt a bajok gyökerét is; csak aztán jöhet a megszentelt kard csapása, hogy villámként hatoljon át a sötétségen.


Forrás: Ernst Jünger - A márványszirteken. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2004. . Részlet a műből. Ajánlás.