Nem áll-e idegenen köztünk a vallásos szellem ez ihletett alakja, kiben gondolat, vágy, élet és érzelem merő, mélységes hit? Értjük-e mi azt az embert, a XI. század szentjét, ki országunkat, királyságunkat alapította, koronánkat szerezte s megszentelte, ki Európa színpadára állított minket? Nem vagyunk-e hajlandók oltára fölé írni «ignoto Deo»? Ki bár csont a mi csontunkból és vér a mi vérünkből, de szellemét, lelkét mintha föl nem foghatnók, oly idegenszerűnek látszik, — nyelvét mintha nem értenők, oly ósdiasan hangzik. (...)
István király a XI. századbeli kereszténység megtestesülése: ez a kereszténység pedig oly mély és bensőséges, oly erős és elszánt volt, hogy Szent István korában az egész világot, az észt s a szívet, a társadalmat és civilizációt mozgatta (...).
A mi társadalmunk más csillagzatok alatt él; a régi eszmék halványak, a régi valóságok s maga ez a legnagyobb történelmi valóság, a kereszténység, mintha vonzerejüket s hatályukat elvesztették volna. Ki értené meg közülünk a XI. század vezérgondolatait? Ki értené, K. H., midőn a Karst-hegység kopár, törmelékes, napsugártól izzó völgyeiben áll, hol gyönge vízcsermelyek kígyóznak fáradtan, hogy e sekély vízerecskék hajdan hatalmas folyamok voltak, melyek az argonauták mesés hajóit emelhették? Úgy vagyunk a keresztény hit szellemével; ez hatalom volt, mely hajdan világokat mozgatott s emelt, s most a szív benső világába zárkózva várja újra föltámadását. (...)
Ez alakok mind radikális, elszánt jellemek, a szellem őserejével rendelkező lelkek voltak, kik miután önmaguk elteltek kereszténységgel, a keresztény szellemet mindenfelé kisugározták. Oly alakok, kiknek hite s buzgalma oly mély volt, hogy népek számára nyílt meg belőlük az újjászületés árama. (...)
A XI. század kereszténysége nem volt oly gyáva, hogy keresztény népek kormányában a materializmust megtűrte volna, hanem saját elveit akarta megvalósítani a trónon úgy, mint a családban, a műhelyben úgy, mint a harci ménen, s a világ színterére léptette azokat az egész keresztényeket, kik meg vannak győződve arról, hogy ha Krisztus az igazság, neki kell hódolnia nemcsak Szent Péter hajójának, hanem az országok kormányrúdjainak is s neki kell áldozatokat bemutatni nemcsak a templom, hanem a haza sokat emlegetett oltárain is. István király kormányrúdja a kereszt volt. A középkori kereszténységben a királlyá való fölkenés mintha csak valami nyolcadik szentség volna — a királyoknak isteni, apostoli missziót adott, s azért Habsburgi Rudolf, midőn koronáztatásánál sietősen keresték a császári jogart s meg nem találták, az oltárhoz lépett, levette a keresztet, mondván: «itt az én jogarom, másra nem tartok igényt». (...)
Királyunk, ki vezérünk egyszersmind az Istenhez.. . Ó ez a valódi király, király és pap, — hős és apostol. . . egyszóval szent, kit az Isten adott nekünk, mondván: ecce ego mittam Angelum meum ante faciem tuam . . . íme angyalomat küldöm neked, ki vezessen téged. (...)
Vagy ha már a régi korok nagysága nem ébresztheti fel törpeségünk öntudatát: mit akarunk önmagunkkal, e hullámzó, zajgó emberi szívekkel, ha kioltjuk eszményeinket, milyeneket a hit ereje állított Istvánban a magyar nemzet elé? Mit csinálunk azokkal a legmélyebb s legeszményibb tendenciákkal, melyek a szentekben őserővel megnyilatkoztak, de bennünk is jelentkeznek? Hiszen bennünk is megvan a vágy az Istenhez, bár öntudata csak dereng; mi is benne élünk, bár nem tudunk benne elmerülni. Mivel akarjátok pótolni a hitet, mikor fejetek és lábaitok alatt az ismeretlen valóság örvényei nyílnak? Azzal-e, hogy sárgömbötökön futkosva tagadjátok azt, ami örök és végtelen? (...)
Küzdünk az ellen, ami örök, ami isteni van bennünk, s tesszük ezt a filozófia nevében a XIX. század verőfényének jogával! XI. és XIX. század! Mily örvény van köztük, s ez örvényt szakítja közéjük az öntudatra ébredt ész, — a tudomány. Mi lesz ez örvénnyel? A logika szakította-e azt vagy a tévely; a gondolat érettsége vagy a szívek fegyelmezetlensége s az új eszmék mámoros imádása? (...)
A világ iránya nem a szellem, hanem az anyag, — nem a gondolat, hanem az érzéki inger, — nem a komoly törekvés az örökkévalóságba, hanem a halálnak az idegek megfeszülésével, a vér bizsergésével, a hátgerinc sorvadásával, gyors tempóban, a szenvedélyesség mohóságával való keresése. Nem az ember oka a kereszténység sülyedésének, hanem az állat, nem a gondolat, hanem az érzéki vágy. (...)
Helyén van-e e könnyesszemű visszapillantás az emberi gondolat romjain, mikor István nyolcszázados, megdicsőült alakja felé dobban szívünk? Nagyon is helyén van! Mert mi föl akarjuk építeni a romokat: tért akarunk szerezni annak az erőnek, melyből István alakja nőtt ki; el akarunk telni azon szellemmel, mely kerekded lelkeket, — erős jellemeket, tiszta erkölcsöket, megnyugvó, túlcsorduló szíveket adott az emberiségnek; visszakívánjuk azt az erőteljes kereszténységet, mely lelkiismeretet nevelt, mely 19 századon át millió és millió szívet mozgatott s nem rettent vissza az eszményinek legmeredekebb, legszédítőbb magaslataitól sem; föl a csillagokba emelte szentjeit!
Visszakívánjuk azt annál inkább, mert gyengébbek, szegényebbek lettünk erkölcsben, erényben, jellemben; mert a hit hiánya már mint emésztő bánat s életuntság ült a XIX. század arcára s a folytonos küzdelem a hit s a népek vallásossága ellen oly kincstől fosztott meg minket, mely az embert, lényét s minden szükségletét fedezte, erkölcsiségét óvta, minden bajában és szenvedésében pedig biztos ellenszerül szolgált. Ez nem kellett nekünk, hanem letértünk a régi hitből való élet helyén tátongó pusztaságba, hol az emberi szellem nemes csírái nagyobbrészt elsenyvedtek vagy boldogtalan fejlődésbe tévedtek, s az a dicsőséges, erőteljes kereszténység mint kincseivel, művészetével, szépségével elsüllyedt város feledésbe ment s korunk ivadékai mint elhanyagolt, hülye epigonok füstös gunyhókban gunnyasztanak s álmukban sem sejtik, mi van lábuk alatt. (...)
Akarunk-e jellemeket, embereket, egész férfiakat, kik örök nagy célok, isteni elvek, harmonikus, erőteljes megvalósulásai? Keressük azokat az Isten fiainak epikus nemzedékében, melyből István való, s melynek eleven gyökere a kereszténység. Ez a kereszténység nevelt férfiakat, kik a XI. században éppúgy, mint a XIX-ben elég erősek voltak, hogy az élet nagy feladatainak megfeleljenek. (...)
A Rajna partján, a régi római út mentén van egy mérföldjelző, 1600 éves, rajta e fölírás : «pro patria consumar»; ez a mérföldjelző figyelmeztette a római katonát távolfekvő hazájára és kötelességére. István király alakja a mi bolyongásunk mérföldjelzője; távol az ő korának elveitől és életétől, elszakítva tőle hiú, üres, pogány fölfogás és divat erőszaka által, elválasztva tőle sok század bajai és alakulásai által, a szellemek jelen harcában leolvassuk mi is róla : pro patria consumar! (...)
In Prohászka Ottokár, Az Élet Igéi I.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése